Tompa Mihály

AZ ESZTENDŐ VÉGÉN.

Mint habja a sebes folyónak
  Sietve zúg alá,
És nincs erő, mely a lezajlót
  Visszafordítaná:
Nap nap után elment, betöltve
  A megszabott határt,
S mi érezzük, hogy életünkből
  Egy év megint lejárt.

És oh mily év volt ez! hozott ránk
  Bút, gondot és sanyart...
Fejünkre gyászt tőn és szemünkből
  Kínos könyűt facsart;
Mély csügedésbe ejtve gyakran
  S hálót vetett elénk...
Ah, csuda volt, hogy el nem estünk
  S meg nem emészteténk!

És mely nekünk vajmi kevés jót,
  De sok gonoszt adott:
Rideg szóban említsük-é a
  Lefolyt órát, napot?
Az évre hangos, terhes átkot
  Kiáltva szertelen:
Emléke is legyen szivünkből
  El-kitörőlve...? Nem!

Kényeztet a jó sors; - kevéllyé
  Tesz, bűn- s bukásba ránt;
A bajt, nyomort ösmérje keblünk
  Gondos kertész gyanánt!
Ennek keze gyomlál ki onnan
  Nagy-sok mérges gyomot,
Mely annyi szép erény-virágot
  Növésben elnyomott.

Az Úr bölcs, jó, ő adja nékünk
  Az édest, keserűt;
Amazt fogadd hálaadással,
  Ezt gyáván ne kerűld!
Ő hordja  e roppant világnak
  Örök nagy gondjait...
Öröm- s búban, élet- s halálban
  Kössön hozzá a hit!

Hangozzanak fennen szivedben
  Az erkölcs szavai,
Légy, a magas célt nézve, ember,
  Keresztyén s hazafi!
Áldozz, hogy a szent láng ezer szív
  Fagyát olvassza fel,
Tudj hatni, tűrni és szeretni,
  Meghalni is, ha kell!

Igy semmi nem szülhet sziveden
  Aggályt, réműletet,
Lábad oroszlányokra, s áspis-
  Kigyókra vetheted!
Jöhet jó s rosz év; - bú, baj árja,
  Amely feléd rohan:
Megállhatsz minden rázkodásban
  Nyugton és boldogan!