Tompa Mihály

AZ ERDŐBEN.

,Mi bajod van, kis madárkám,
Hogy elnémult báj-dalod?
Ébred a táj zengzetére,
S reszket érte...
És te mégse hallatod!

A fagyos lég alig enyhült,
Alig tölgyelt a fa még;
És az élet nem buzogva,
Kincset ontva,
Csak reményben láttaték:

S nagy váratlan íme megnyilt
Ajkad a kikircs előtt:
Vesszőszálon, mely fenn hintál
Hangjaidnál
Töltéd könnyen az időt.

Pedig hangos szódra akkor
Felelet se jött vala,
Mint a szellőt, átbocsátván
Szaggatásán,
A ligetnek tört fala.

Most jelenj meg: lombos, árnyas
Az erdőség, mely fogad,
Hogy zöld barlangos sürűje
Ujra szűlje
Csengve-bongva hangodat!

Most fakadj énekre: díszben,
Virágban áll völgy, liget;
Élni a nyájas napoknak,
Mig ragyognak:
Minden úgy buzog, siet.

Hisz maholnap szürke pir fut
A setét-zöld lombokon,
Mit reájok
Az év halvány szinbe mártott
Ecsetével futva von.

Oh siess hát! Vagy lakod már
Szebb táj, hűtlen énekes?!'
- »Ah, nem! a szín bárha vádol:
Messze, máshol
Szárnyam, vágyam nem repes!

Csak itt kedves lég, sugár, - s ha
Fenn a lomb közt dallhatok;
Az öröm - s kéjt,
Mely körűl-foly áradatként,
Érzem én, bár hallgatok!

Egykor édes tépelődés
Csalt belőlem éneket,
Rejtve nálam:
Sejtett üdvem, kéjes álmam
Titka meg nem férhetett.

Most a fényes pára megszállt,
Hű valóság vesz körűl...
Ez a kedves, gyenge háznép...
Mily varázs-kép...
S ki így boldog: zajt kerűl.

Titkon birva titkom édes,
Hogy tanú s kém nem zavar;
Ajkam mért csevegne róla,
Melyet óva
Szárnyam, szívem bétakar!?

E bokorban, melynek ága
Öszvehajlik fészkemen:
Hagyd e teljes, e sovárgott
Boldogságot,
Némán, titkon érzenem!«