Tompa Mihály

A MOHOK.

Követségben, két szál moh jött a
Tündérnőhöz s beszélt:
Te meggyógyítád a virágok
Fájdalmait, sebét.

Im, üdvözöltet általunk a
Mohoknak erdeje:
Hatalmad jóvoltát s kegyelmed
Éreztessed vele!

A mohok kisded népe közt él
Egy ősi hagyomány:
Hogy egykor nagy, sötétlő fenyves
Valánk a bérc fokán.

Hasonlitunk is a fenyőhöz,
De ebben nincs öröm;
Mert alacsony, bús törpeségben
Tengődünk e kövön.

Tündér! add vissza kis mohoknak
Elébbi termetünk,
Hogy ismét a bércet borító
Sötét fenyves legyünk!

,Magas fenyves valátok egykor:
S vagytok kicsiny mohok,
Elbűvölés nehéz hatalma
Feküdve rajtatok.

Szegény asszony élt hajdanában,
Táplálgatván magát;
S hogy száraz fát szedett az erdőn,
Egy abroncsot talált.

Gondolta: kulcsából kibontván,
Jó lesz ez is neki!
S hogy jobban a zajdába férjen:
Apróra tördeli.

De amidőn magát kirúgta
Az abroncs: - hirtelen
Emberré változott, - az asszony
Se holt, se eleven...

Nagyot nyujtózván szólt az ember:
Jó asszony, köszönöm!
A bűvös bodnár kínozott meg,
Kivel sok a pöröm.

De szólj: mivel szolgálhatom meg
Szives jó'karatod?'
S gyorsan felelt az asszony, amit
Ijedtében tudott:

Légy keresztapja gyermekemnek...!
Jó! mond az idegen,
S hogy majd a vig keresztelőbe
Maga is elmegyen.

A lányka meglett, s nőve szépen
Kifejlett idején;
Félkeze volt anyjának, olyan
Szófogadó, serény.

Szivén szelidség, s kellemektől
Tündöklött homloka;
Látszott rajt a keresztapának
Tündér-ajándoka.

De a szegény asszony beteg lett,
S elküldé gyermekét
Fürdőfűért, melytől bajára
Könnyebbülést remélt.

Kiment a lányka és az erdőn
Gyógyfüveket szedett,
Midőn az irígy fenyvek, össze-
Sugtak feje felett:

No lássátok! fű és virág itt
Most is gyéren terem...
Jertek, boszúljuk meg magunk e
Pusztító gyermeken!

S földig borúlva lombjaikkal
Az ösvényt elfedik;
És zúgnak-búgnak, mint mikor nagy
Szélvész kerekedik.

S hogy fel s alá ijedve futkos
Az eltévedt leány:
Az ág megtépi köntösét, és
Sebet karmol nyakán.

Sír a lány: hogy huzom ki itt a
Félelmes éjszakát?
Ki visz anyámhoz? s egy közel hang
Felel: keresztapád!

Nyájas, jó embert lát a gyermek,
Kezében görbe bot;
Haza vezetlek én, leányom,
Ne búsulj, légy nyugodt!

Aztán botjával nagy keresztet
Rajzolt a levegőn...
Mire a zúgó fenyveseknek
Csak a hült helye lőn.

Apró, zöldes moh lett a földön,
Hogy aki abba jár:
Ne tévedjen meg sűrejében
A legkisebb bogár.

Valátok zúgó, büszke fenyvek,
Most törpe kis mohok;
Mig a megbűvölési évek
Eltelnek rajtatok!'