Tompa Mihály

A FOLYAM.

Messze vad bércből eredvén:
Erővel tágíta medrén,
Szirteket tört a folyam;
S nőve egy két rokon ággal:
Most nagy téreket szeg által,
Zaj, robaj közt hangosan.

Bor-, kenyérben gazdag a part
S népén kivül még sokat tart,
Ki idegen s éhező,
Kövér tulkot és tüzes mént
Ezerenként, seregenként
Nevel a rét, a mező.

A mélyben szerencse várna
A merész és bölcs buvárra,
Ki leszállni volna kész;
Igy, porondban és iszapban
Keresetlen, felhozatlan
Arany-szem s por oda vész.

Vihar, villám század óta
Sok sziklát hányt a folyóba,
S az keblét megülte lenn;
Törné... vinné... árja mosná...
Örvényessé, rohamossá
Teszi ez a küzdelem.

Ha felgerjed bősz haragja:
Vakon tépi és szakasztja
Önmagára partjait;
S színig töltve árka öblét,
A lapályra ront s ömöl szét
Tág résen, mit árja nyit.

Majd megtér s foly régi fektén,
Erőt, mélységet jelentvén
A hatalmas viz-gomoly:
Gátat, töltést elsodorna,
Nem szabályozná csatorna:
Ne amarra, erre folyj!

Olyan, mint a puszta méne,
Még nyereg nincs erre téve,
Sem szájába vetve fék. -
Mért tolna arra gálya?
Vad örvényi és dagálya
Menten elsülyesztenék.

Ott is, hol fenékre látni,
S alig tetszik folydogálni
Oly nyugalmas, oly csekély:
Nehéz általmenni rajta
Érezé, ki néki hajta:
Meggázolni mily veszély!

Mit álltok a part fövényén
- Árt, apályt szemügyre vévén -
Gond-ütötten, komolyan?
...Ilyen volt és ilyen is lesz:
Gyors, dagályos, mélyén szirtes
Mindörökké e folyam.