Tompa Mihály

A POZSONYI VÁRBAN.

Fennáll még a rideg, kopasz fal,
Repedt, hullongó boltozattal,
Párkányzatán avar tenyész;
Rajt annyi seb van, annyi csorba,
S áll, mert oly multtal dőlni romba,
Talán a kőnek is nehéz.

Mikor még itt délceg leventék
A tért s udvart viszhangra kelték!...
Nap és éjjel szállott, szökött...
Ha küzde a kard, - a szabad szó,
Vagy ünnep állt: fényes, zajongó
Élet volt e falak között!

Midőn ama fejedelmi asszony,
Köny folyván a felséges arcon -
Kisded fiával itt megállt,
S a szörnyü vészt festvén beszéde:
Sorsát a hű nemzet kezébe
Tevé le - s várt éltet halált...

És a szivek fellángolának,
És a szablyák kivillanának,
Feledve lőn sok újolag...
Haljunk meg!... hangzott fel viharzón,
S megint szilárdan álla a trón...
  Oh mert e nép hős és lovag!

De az idő olyan kegyetlen!
Pusztít erős, fényes müvekben,
Falat s oltárt a földre vet;
S apjok hitétől elszakasztva:
Uj egyházba, uj áldozatra
Téríti át a népeket.

E puszta rom tán még felépül...
De bár eltűnik is kövérül
A romladás zöldes moha:
A régi tűz fellángolása,
A régi szó felharsogása
Nem újul meg többé soha!

(Sept. 11.)