Tompa Mihály

A SEBZETT SZARVAS.

Fuss, fuss, nemes vad, gyors szökéssel!
Párád fogy és erőd enyész el
A vérben, mely rólad csorog...!
A rengeteg mélyébe szállj! - hol
Futót, ösvényt elrejt s palástol
Az inda, lomb s a völgy-torok.

Tied volt a bérc messze földre,
Fellegverő fákkal benőve,
Tied zöld fűvel a halom;
Ott délcegen iramva, majdan
A tiszta kútfő várt az aljban...
- Mily szép, szabad birodalom!

Mily boldog lét! - de jön s nyilával
A zord ember sziven ver által;
Lesből, gyáván halált okoz...
S hogy a tettnek meglégyen ára:
Tenvéred hívja árulásra,
Az elhullt cseppeken nyomoz.

Fuss, fuss, nemes vad! el ne érjen...
Hadd tépje a düh, nyomja szégyen,
Mely füstbe ment reményt követ;
Mulj el, halj meg, ha véged itt van...
De végórád- és kínaidban
Ne lásson hasznot, örömet!

Ha társakat gyűjt lakma végett,
És felrakat sok drága étket:
Szived ne lássa asztalán!
S hogy győzelmét hirdetni tartsa:
Ne függjön főd roppant agancsa
A fegyveres háznak falán!

S ha rogyva a sürűt eléred:
Igya el a föld keble véred!
Fedjen be a hulló levél...!
S mely hulládat körűl-csicsergi:
Csak a madár, - s más senki, senki
Ne tudja meg, hová levél!