Tompa Mihály

A TÓ LEÁNYA.

Árnyas berek hűs rejtekében
Ment a patak, futván serényen;
De még kerűlt az istenadta
A nagy sietségnek miatta.

A táj ifjú fuvalmi játszván,
Űzék egymást lombok nyilásán,
És pajkos évődési kedvben,
A patakhoz egyik lelebben.

Harasztot dob reá, hogy űzze,
S meg-megborzasztja csókja hűse,
Majd habruháját gyűri, tépi,
Ki vagy? susog faggatva néki.

'A tó leánya!... s hogy te bántasz
Szellőke! nem szép...' lőn a válasz.
S a zuhatag a szirtek élén
Megszólal: »hagyd őt menni békén!«

Kerek bokrán a szil-bereknek,
Mint a fehér lepék, megűlnek
A fuvalmak. - S a zuhatag szól,
A réti tó- és a patakról:

»Élvén zaj nélkűl és szerényen,
Kerek tó állt a sík vidéken;
És történt, hogy belészerettek,
A fényes nap s a barna felleg.

Küzködve egymás ellen, a két
Szerelmes bírni vágya keblét;
De ő reményt se nyujta nékik,
Csendes, hideg maradva végig.

Félt a naptól: izzó sugára
Oly kínozón lövelt le rája;
Félt a fellegtől, barna képe
Oly rémitőn bámult vizébe.

Fényét, dicsét mutatta a nap,
S hévvel vivá keblét egész nap;
Lenyugtakor meg ugy faggatta,
Hogy elpirult a tó miatta.

Most jött piros vérnek szinében,
Majd halaványan s két arccal épen;
Szivárványt fest, - ölt barna leplet, -
De hasztalan... nem nyer szerelmet.

És a borongó felleg, érte
Azonkép mindent megkisérte,
Arcára szőke fürt borúla,
Bárányfelleggé kondorúlva.

A szép hajnalnál reggel, este,
Magára fényt s rózsákat feste;
Vagy oly fehérré lőn alakja,
Mint bércen a hó fuvatagja.

Majd elbusúltában, levének
Belőle rémitő torzképek,
Oroszlányszáju cethal, sárkány
Mely sziklát nyel, torkát kitátván.

Szárnyas kigyó, órjás, sötét rom;
Nyitott koporsó, puszta templom.
Száz képtelen csudák és szörnyek
Alakultak s egymásba törtek.

Vagy megharagván, leebb szállott,
S dörögve ontott vészt, villámot;
Hogy ég s föld reng, amerre terjed;
De hasztalan... nem nyer szerelmet!

S ha a felleg a tó fölé szállt:
A nap, sugárával töré át;
És hogy a tóra ez ne nézzen:
Eléje állt amaz setéten.

De a tó őket nem szerette,
Mégis ha nézett a fellegre:
Ezt csak szivelném! - mond - könnyebben,
De a nap oly kitűrhetetlen!

Mást gondolt most a felleg, - egy hő
Nap éjjelén a tóhoz eljő;
- Ki hév miatt lankadva estig,
Lágy keblét feltakarva fekszik.

És elborult felette halkan...
Majd csendes, hűs eső alakban
Keblébe bélopá szerelmét,
S a tó leánya így szülemlék.

És a szülőn egymásba törnek
Hullámi kínnak és gyönyörnek;
Kinzá a felleg álnoksága,
S gyönyört adott kis futó lánya.

Folyt a patak, csevegve, gyorsan,
De a nap ég szörnyű haragban;
Tónak, fellegnek ha nem árthat:
Kínt gondol a szegény kis lánynak.

És tűz-sugári ugy epesztik,
Ugy ölik a csermelyt napestig;
Enyhíti bár apjának árnya,
De még kínzóbb a hév utána.

A jó szülő, önkebelének
Éltéből adott gyermekének;
Apadt mégis... s kedves leánya:
Meghalt végre nagy bánatára.

Szeretvén, járt és jár a felleg
A tóhoz, kit langy cseppben meglep,
S születik a patak; de útja
Felén, éltét a nap kioltja.

Hagyd a csermelyt bujdosni békén,
Szellőcske, hűs berek vidékén!
Az árnyatlan síkot ha éri,
Meghal szegényke, mint testvéri!«