Tompa Mihály

A VÁNDORNAK.

Kalandos útad merre hordoz?
Térj vissza a hármas halomhoz,
  Világnak vándora!
Arcod látják, hogy elfeledjék...
Idegen vagy, legtöbb, ha vendég,
  Fordulj ott bárhova.

Oh mennyi van, ki jönne... jönne!...
Vágyódás közt omolva könyje:
  Gyötrődik szertelen,
S bús szíve csak remélve enyhűl...
- Te elszakadsz e drága helytűl
  Önként, keservtelen!

A gyászt hivéd itthon feledni?
Vagy jársz gyönyört, élvet keresni
  A földnek távolán?
Ki sors-vésszel dacolni látszál:
Hited megtört? s mint gyenge nádszál
  Földig hajolsz talán?

De, bár öröm- s fény-lakba nyithass:
A más borától lészesz ittas...
  A mámor oly rövid,
Hogy bú s árny ismét rád omoljon!
- Mi is felejtetné az otthon
  Fájdalmát, örömit!

S ha férfihoz, nagy veszteségben
A bánat illő: - csüggedés nem,
  Mely kór gyanánt ragad:
Reményed látva, lombot lásson
Bús, kétkedő a pusztaságon.
  - Ki nem vall: az tagad!

Viraszd át a zordon, nagy éjet,
Fogjon körül gonosz kisértet
  És képtelen sötét;
Hogy érezd a bűbájt egészen,
Ha gyult szövétnekkel kezében,
  A hajnal kél föléd!

Vagy tán a mély s örök sebeknél,
Ama csáb-utra tévelyedtél,
  Mely csillogó, - s rideg,
Ki agyrémét követve jár ott,
Szolgálni a széles világot:
  Elvész övéinek.

Csak Isten napja, mely derengve
Süt milliók- s az egyetemre,
  Osztván fényt, életet:
Szivünk szűk körben égő fáklya,
Hadd láttassék meg fénye, lángja,
  Min oltárunk felett!

Tedd bú s örömben, tedd alant, fent,
Amit reád amaz örök, szent
  Kötelesség rova...
És útad bármily mesze hordoz.
Térj vissza a hármas halomhoz,
  Világnak vándora!