Tompa Mihály

A PATAKHOZ.

Uj érzelemmel állok
Feletted, oh patak!
Kit sokszor elmerengve
Meglátogattalak;
S mint a beléd sikamlott
Kövecs fenékre száll,
Álmakba mélyedék el
Habod futásinál.

Oh, a szerelmes ifjú
Mi hőn-epedve kért:
Jó csermely, édesemhez
Vidd e virágfüzért!
Kinek, forró szerelmem
- Ha volna bű-szava -
Elomló éj-hajára
Gyönggyé varázslana.

S mig Isten szép egére,
Megfoghatatlanul,
Ezer világokat szórt
Szerelmi zálogul:
Keblét talán lehetne,
- Mely szintugy menny nekem
Mulandó földi fénnyel
Fölékesítenem!

Ábrándozám, - egyszerre
Sirt ma, nevettem én;
A dagadó kebelben
Nem fért az érzemény;
S oly képet álmaimnak
Egy perce sem hozott,
Amellyel a meleg szív
Meg nem barátkozott.

Évek futának, s ismét
Látsz, oh kies patak!
De a regényes álmak
Mind elmaradtanak!
Az ábrándos fiúból
Baj-edzett férfi lett,
Ki csak mosolygni tud most
A mult idők felett.

De szólj: hogyan folyának
Azóta napjaid?
Zavarta-é szilaj vész
Gyakorta habjaid?
Epesztett a meleg nyár?
Nőtt partidon virány?
Mondd: csintalan! habodban
Fördött-e szép leány?

Ifjú valék, s te vígan
Beszélgetél velem;
Most nem felelsz, vagy én tán
Szavad nem érthetem?
Mert más kebellel állok
Feletted, jó patak,
Mint egykor, álmaim ha
Körödbe vontanak.