Tompa Mihály

A TENGERSZEM.

Hol vette magát a mélységes tengeren
Széthajigált sziget, mint annyi idegen?
Tán szenved a nyugtalan számkiüzetésben,
A rokon elemtől ellökve végképen?

Magas hegységek és fenyvesek honában,
Mit keres a kékes tengerszem magában?
Hol vizében halvány mohotkák teremnek,
Míg vésze s gyöngye van a kevély tengernek.
                       -
Nagy, nagy a mélységes tengernek határa,
Még a gondolat is fárad míg bejárja,
Csak a tengerkirály halad bátran rajta,
Ilyetén beszédben háborogván ajka:

»Hatalmam nagy voltát hirdetik a vizek,
A két hajnal között melyek kékellenek;
Enyém a nagy tenger! s van-e erő, elme,
Tajtékos szájába mely zabolát vetne?

Előtör a vihar s zúgó kiséreti,
Széles mellét, vállát a haboknak veti,
S a tenger és vihar szörnyü küzdelmére,
A víz csudái is meglapulnak félve.

De a bolond vihar elveszti a csatát,
Bus rekedt bőgéssel fáradtan áll tovább.
Tenyerem a tenger hátát megsimítja,
S ugy van, mint az előtt, nincs egy cseppnyi híja.

Merre szemem tekint, víz, víz mindenfelé...!
Egy porszem sincs, mely azt megszeplősítené;
Bércet mász, magát a föld keblébe furja
Az ember, - de ide nem volt, nem lesz utja?«

Szólt a tengerkirály, hatalmán kevélyen,
S járt süppedés nélkül a szörnyü mélységen;
S amint a sárgálló part felé tekinte:
Elbámult, - szemének nem hitt eleinte.

Aztán közelebb megy, s imé a part felett,
Ragyogó szépségü tündérhölgy lépeget;
Gyenge, mint a tavasz, könnyü mint a lepe,
Hullámzó zöld ruhát viselvén termete.

A gazdag koszorú, mely homlokát födte,
Rengő kalász-, falomb- s virágból volt kötve,
És amerre fordult, gyöngéd lába alatt
A kopár part-élen zsenge pázsit fakadt.

S szólt a király, érvén a tenger szélére:
»Ki vagy te, kellemek csábító tündére?«
'Én, a föld leánya', felelt a hölgy halkan,
És minden szavában édes, csengő dal van.

A király sokáig csudálván kellemét,
Édesgetve hítta, hogy lépjen közelébb;
De ő mézes-mázos szavakban nem bízik,
És a biztos partról le nem száll a vízig.

»Ne félj, bájos tündér, tartózkodás nélkül
Lépj e lágy habokra, jőj hozzám vendégűl!
Lelkednek gyönyör lesz, két szemed amit lát,
A vizek csudáit, a tengernek titkát!«

Ezt mondván, rálehelt szája a tengerre,
Amely zajtalanná simúla egyszerre;
Mint az üveg, fehér s átlátszó lesz habja,
S titkos mélységeit szép tisztán feladja.

Fövénye aranyszín; és a kősziklákon
Tengermoh terűl el, mint gazdag zöld bársony;
Felpirosló koral függ rajta szegélyűl, -
S mindez oly csudásan tünik fel a mélybűl.

S most talán kilyukad a tenger feneke? -
Rögtön tág örvény nyíl, - forog... forog s vele
Száz tündöklő csiga kering a napfényen,
Ámultan függ a szem e varázs-tölcséren.

Majd a hableányok csábdala zeng. - S távol
Ezer szökő-kut lesz a tenger habjából;[35]
Magas vizsugarak hét színben pompázván,
Szivárványerdő nő a tenger határán.

A király látván, mint bámúl a föld lánya:
Szép szava hálóját újólag kihányja,
»Látd! még ez mind semmi! de benn a tengeren...!
Oh szép tündér siess, jőj vendégűl velem.«

De a tündér eszmél s ott hagyja a királyt
Ki végső reményben még utána kiált:
»Ah legalább mondd meg, lakhelyed hol vagyon?«
'Amott a távolban kéklő hegyormokon!'

Szólott és messzejárt kevés idő alatt,
S most a vizek ura hallat ily szavakat:
»Hah! bár legyen magas felhőkben lakhelyed,
Föld kevély leánya, bírnom kell tégedet!

Enyém léssz...! s a száraz véled enyém lészen, -
Melyet elfoglalni ugyis tervem régen.
E rut száraz földre kín csak rá is nézni,
Mely birtokom mellett alig egy tenyérnyi!«
                       -
A tündért a király nap nap mellett várta,
De az nem jött többé tengere partjára,
Sokáig tervezett, tünődött, aggódott:
Célja elérésére hogyan lelne módot?

Erős határozat kelvén benne végre,
Leszállt a mélységes tenger fenekére;
Hol a nagy munkához gyorsan hozzá fogott,
Maga mellé vevén ezer rontó habot.

A távol bérceknek egyenes irányban,
Lyukat kezdett vájni a földnek gyomrában,
S az iszonyu munkán, földön sziklán által,
Lassan bár, de haladt segítő hadával.

És a szörnyű erő, mellyel dolgát tette,
Ijesztő földingást okozván: felette
Erős városoknak lőn végső romlása,
De ő mit sem gondolt ezekkel, csak ása.

S amint elébb, elébb jutott a föld alatt,
Egyszerre üreges hegybarlangba szakadt;
Szelek tanyája volt a sötét föld odva,
Kik ott tekergőztek nagy gombolyagokba.

S most a szűk bejárón, mint a kigyó feje,
Üvöltve nyúlt, csuszott mindenik kifele;
Benn a sok gombolyag fogy és kisebbedik,
Körül-ér a földön, oly hosszu némelyik.

És áttör a király sziklát, földréteget,
Tolongó hullámok állván háta megett.
Majd olyan hegybe vág utjának közepén,
Holott mészkő terem, gyulékony gyanta s kén.

S alig érzé meg a mész a hullámokat,
Sisegni, forrni kezd, melegszik és dagad;
Aztán lángot kap a több gyúlanyag vele,
S zuborgva fő, rotyog a földnek kebele.

Végre miképen a forró üst a fedőt,
Tűzfolyam löki fel dörgve a hegytetőt;
S vörös hullámokkal harsogva elárad,
Hamuba takarván a virágzó tájat.

De a tengerkirály minderre nem tekint,
Egy percig pihenvén, tovább rombol megint;
S eljut a kincsszellem aranybarlangjáig,
Hol megmérhetetlen gazdagság csillámlik.

Középen, mint a szél, nagy vaskerék forog,
Kiállván belőle ezer aranyhorog,
Függnek rajta vérző, rángatózó szívek;
Kincsen vett rabjai a kincs szellemének.

Nem sok munka kell már a megjegyzett hegyig,
Hová a tengernek ura törekedik;
Alá ért. S felfelé tartván egyenesen,
Zuhogva buggyan fel a víz a bérceken.

Sziklás regényes táj...! sugár, zöld fenyvesek!
Enyelgő szellő fú, a madarak zengenek;
S még a tengerkirály körűl sem nézve jól,
A szép tündér kilép hűs erdők árnyiból.

Látni a zaj okát, gyorsan közeledik
A kerek tó felé... a vízkirály pedig
Habok közé rántja, mielőtt eszmélne...
S a tenger közepén bukkan csak fel véle.

»Hah! enyém vagy mégis! kiált győzelmesen,
És nászhozományod a száraz föld leszen...«
S ah! a szegény tündér egészen oda van!
Kérés, könyhullatás, mind, mind haszontalan!

A földnek határa buvában megsárgúl,
Lehull a zöld levél fonnyadtan az ágrúl;
Bús rabságban eped a föld szép leánya...
Megsárgult fejének virágkoronája.
                       -
Egyszer a viharral küzdött kemény csata
Után, a megfáradt király elszunnyada;
Most a fogoly-tündér felkél, s a tengeren
A távol bérc felé szalad egyenesen.

Már jót halad, midőn az alvó felébredt,
S iszonyú haragba hozván a történet:
A hölgy után rohan... s a vizek sík hátán
Össze-vissza űzi, mindenütt nyomon járván.

A tündér pihenni gyakran meg-megálla;
S ahol csak egy percig megnyugodott lába:
Földdé vált a hullám, képezvén szigetet,
S rá, koszorujából fű és virág esett.

Imígy kergetőzvén sokáig, végtére
Megszabadúlt a hölgy, biztos partot érve;
De irtóztató lőn a király haragja,
Látván, hogy tengere szigetekkel rakva.

És rájok uszítá a lázadt habokat,
Dühöngött, dúlt, - de a sziget csak ott maradt,
És az elhullatott virág s fű magvábúl
Felvirúla nyájas zöldelő oázúl.

Anyjánál napjai a tündér-leánynak,
Ifjúság s álomban felváltva folyának;
De új csapás érte a tenger királyát,
Vizére az ember vivén nehéz gályát.

És gyakran csatázik most is a viharral,
Szigetre s hajósra vészes boszút forral;
S ha felháborodik s zugni kezd habja:
Bércen a tengerszem zaja megmutatja.