Tompa Mihály

A MADARAK MÓDJÁRA.

Az idő már őszre fordult,
Erdő lombja gyérűl. -
Magas fűszál virradatra
Megőszül a dértűl.
Ki egy nyájas kort, szeretve
És dalolva végze:
A madárnak szél- s esőben
Omlik egybe fészke.

Tavaszkor, a szép de múló
Idő érzetével:
Szárnyasoknak fürge népe
Nagy sietve fészkel.
Édes vágya teljesültét
Epekedve várja...
S alkot, épit hevenyében,
- Madarak módjára.

Ez megszáll a zöld vetésben
S rög megett tanyázik,
Gyenge bástya, mely esőben
Könnyen széjjel-ázik.
S mit a szél is földre hajlit,
Elmetél a sarló:
Búza szára oly törékeny,
S oltalomra gyarló.

Az lakást a kert zugában
Csak közelre néz ki,
Nincs gyanúja, mely lakatlan
Tájra menni készti.
Erősségül hordva tüskét,
Kényelemre pelyhet:
Megvan a lak, - benne minden
Megvan, ami kellett.

Úti sár a fészke ennek,
S nem törődik azzal,
Hogy amelyre felragasztja:
Magas, ódon a fal. -
Annak jó a tó vizére
Törve hajló gyékény,
Hányatván a szél s dagálynak
Vészes csalfa kényén. -

Az idő már őszre fordult,
Nap világa hűlve;
Bús az élet arca, gyorsan
Omlik össze műve.
S a madár, bár lássa fészkét
Eltiporva földig.
Épitménye pusztulásán
Meg nem illetődik.

Mihelyt elmult a komor tél
S pezsg az élet árja:
Őt az erdő, lombos ágán
Édesgetve várja;
Mihelyt a szív hő, családi
Érzelemre gyúlad;
Maga is, a maradék is
Könnyen rakhat újat.

Gondja, tiszte nem soká tart,
S nincs szivére kötve
A jövendő nemzedéknek
Bármi sorsa, üdve.
Felnövelvén a kiszállni
Nyugtalan családot:
Ennek ajkán nem leend ő
Átkozott, sem áldott.

A nyomort a maradéknál
Nem tetézi szégyen:
Hogy az ősök alkotványa
Csorgó, düledékeny.
Nincs ok a kimultak álmát
Háboritni váddal,
Hogy megronták a jövendőt
Léhaságuk által.

Az idő már őszre fordult,
A fa lombja sárgul;
Madárfészek elhagyatva
Lefordúl az ágrul.
Meg-megzúdul a fagyos szél
Gúnyoló nótája:
- Balga nép, a percnek épít,
Madarak módjára!!