Tompa Mihály

A SZTRACZENAI SZIKLAKAPU.

Ne légy a földhöz háládatlan!
Annak köszönhedd, amid csak van!

Szirtes medrében habzik a Garam,
Futamva egyhangú zajával:
Tündéri szép völgy! melyet a fenyő,
- Mig jó illatot hoz dúsan elő, -
Örökzöld ernyővel beárnyal;
Ahol minden lépten, nyomon
Más, változó kép csábja von.
Itt, mint virágkert rád nevet,
Szemlélsz tovább vad bérceket
Egymás hátára ágaskodva...
- Alól barlang, a vén hegy odva.

A sztraczenai hegyszorosban
Magas, sötét szirtkapu áll,
Tekints fel és kebled megdobban,
Amint az ív alá jutál;
Bősz órjásokat lát a képzelet,
Kiknek vaskarja szirtet szirtre vet.
Pedig, mikép él a regében,
A Gnómok épiték e szirtfalat,
Kicsiny, arasznyi teremtések,
Kiknek országa van a föld alatt.
Morzsákból épült, s felépült, mivel
Az egyesült erő csudát mivel.

S ez úgy történt, hogy a Gnómfejedelem,
Ki Hollókőnek gyomrában
Lakott gyémántpalotában,
Megnősülvén, menyasszonyért megyen.
Népe azalatt, - mig a föld aludt -
Rakott számára diadalkaput.
S midőn az éj késő óráiban,
A násznép bevonult alatta:
Virág, lomb, kalász, gyémánt és arany,
Alant s fent a földnek mi kincse van
Halmozva volt az ívre rakva
Hogy a pár élte tartós légyen
Ifjuságban, örömben, fényben.

Boldog volt a pár s boldogsága
Egész vidékre átszivárga;
Kalász, füvet hozott a hant,
Arannyá vált
A durva kő a hegyben:
Ágon-bogon
A méz s olaj megcseppen;
Áldás fent és áldás alant,
Mely a tájra még dúsabban kihat:
Midőn szül a Gnómkirálynő fait,
S dajkát választ a Gnómkirály
A felvilág lakóinál.

De nem a paloták
Hűs-búvó gyermeki
Közül, lőn a fényes herceg ringatója.
Magasan született
Alant nem szereti,
S lábát még a gyöngéd harmattól is ójja;
Hanem aki van az
Anyaföldhöz közel,
Ennek dús emlőin csüggve közvetlenűl
Királyfi dajkája
Ifju pórleányban,
Földmives kalibák lakóiból kerűl.
S csak ekkor érzi még a nép,
A föld kegyelmét voltakép!
Mert ahová betért, hol megjelent
A Gnómherceggel a leányka:
Örömre serdült a föld színe fent,
Bőség, áldás serkedt nyomába'.

Történt pedig, hogy a vörös vitéz
Ki most eltűnik, majd előkerűl,
Orcája fényes, pillantása hő,
S tüzes nyilat hord ívén fegyverűl,
Kinek csak egy futamodás
Támadattól enyészetig;
Meglátja a Gnómherceget,
S legott a lány után esik;
És kéri, kéri szűntelen:
Add nékem a kis gyermeket!
De nem hallgat rá a leány,
Kit unszol, ámit, fenyeget;
Mosolygva kerűlgeti...
Sok édest, szépet mond neki,
Mig végre hálóját addig hányja,
Csábitással és igérettel
Viszi a rosz dajkát oda,
Hogy ekképen szól: imhol vedd el
S alant a tündér-palota
A tettre összerendűl
Boszútól, gyötrelemtűl.

A Gnómok s a vörösvitéz között
Támadt hosszú, vad küzdelem;
Amott a nagy szám, imitt az erő
Feküdt a harci mérlegen.
Sokáig tartott a csata,
De egyik fél se lankada,
Elbúsúlt amaz és ez vakmerész...
Végtére is győz a vörös vitéz, -
És a királyfi martaléka lőn.
- Elsárgult, fonnyadt fű, fa a mezőn.

Akkor a Gnómok bús királya
Elköltözött más messze tájra.
Parancsán a fénycsarnok összedűl,
S a multra útaló emlékjelül,
Nem enged fennmaradni egyebet.
Mint a szirtkaput a mély völgy felett,
Melyen görnyedve hordta át
A nép a bércnek aranyát.

S hogy elköltözött a földnek szelleme:
Termékenység, áldás eltűnt vele;
Halmot, tetőt sovány avar
Szomoruan, gyéren takar.
És a hegyek gazdag gyomrában
Gyémánt helyett hitvány kavics maradt:
Ki fényes kincsért száll a föld alá,
- A hálátlanság elváltoztatá! -
Arany helyett talál sötét vasat,
Melyből lesz sebző, gyilkos fegyver...
Az árulás igy megver!

Hálás légy azért a jó föld iránt,
Honnan vevéd eredeted!
Melyben számodra só, kenyér terem,
Forrás buzog fel titkos csöveken,
S hol végső ágyad is veted!
Máskép kegyét megvonja tőled,
Gaz s burjány nyomja el meződet,
Üszögöt hoz a tiszta mag,
Kincsek helyett kő és agyag:
Mit ad a bányák ürege; -
- Azt példázza ez a rege.