Tompa Mihály

A HAJÓ.

Megszünt már a vihar, felhők nem dörgenek,
S még zúg a tenger, e tajtékzó szörnyeteg;
Keblében, amelyet a szélvész fölzavart,
Önerő táplálja a rémes zürzavart.

Hol a hajó, mely a habok gyüremletén,
Az örvények felett átsiklott könnyedén,
S vitorla-szárnyakon vigan repülve ment?
Hol a kevély s erős hajó...? temetve lent!

Derékban heveder szorítva s védve pánt.
Pontos kormánya volt s ügyes, ki véle bánt;
A szélbe sokszoros vitorlát fejte ki;
Nagy s drága kincseket titkoltak rejteki.

Kik a hajót birák: vidáman, délcegen
Járdaltak a szellős, napos fedélzeten:
De a nyirkos fenék deszkái közt, alúl
Zord képü emberek ülének szótlanúl.

Habár közel, mily más világ az ott s ez itt!
Mig járja a hajó vizek sík mezeit,
Melyet kimond az ajk s titkon az elme sző:
Hang, vágy és gondolat mind oly különböző.

,Mily pillanat! most kél a nap...! s ég, viz kigyúl...
Káprázik a szem s a lélek, csudáitúl!'
»Az ég boltját homály vagy fény borítsa bár:
A szűk hajóüreg nekünk a láthatár!«

,Elmult már ennyi nap... elmulva annyi még:
Feltűnik a part, rév s az ösmerős vidék...'
»Mindegy: ha tán nyugodt öbölbe zárkozunk,
Vagy a nyilt tengeren kóvályog árbocunk«.

,Színt vált a víz... im a nap arca mint tüzel...
Félő, hogy változik... hogy a vihar közel...
»Mily lomhaság! hajónk alig lendül s megyen,
Az éjjel még kemény tánc lesz, - de hadd legyen!«

,Kitört a vész! ropog vitorla, és kötél...
Munkára, aki bir! helyére, aki él!'
Szorúl a szív, de a válságos pillanat
Erőt fokoz, s ijedt bátorsággal ragad.

»Szél s tenger összevész... szegény naszád, neked
Szerencse, a vitát ha végig nézheted!«
És minden arc nyugodt, minden kar öszvefont; -
Egykedvűn nézik, hogy a gyilkos ár beront.

S mig összeütnek a zajgó hullámkörök:
Valami ugy kacag, sikoltozik, hörög...
Mily zakkanás, robaj, midőn, a vad futam
Közben, egy-egy sulyos horgony alázuhan!

Örvény fogadja be az olcsó s drága sulyt,
De a haszon kevés, mit kidobása nyujt;
A lég örvényzik fent, alant a mély özön...
Sírnak... kiáltanak... nincsenek eszökön.

,Lohadj hullám, lohadj! fáradjatok szelek!
Oh éltem s kincseim, mikép is mentselek!
Csupán egy deszkaszált: gyarló, kétes tutajt,
Min a szél valamely sziget partjára hajt!'

»Zuhanj hullám, zuhanj! kacagjuk bősz dühöd,
Melyben e nyomorúlt hajót hányod s  ütöd.
Nyisd fel mélységeid, szilaj, sötét elem:
Benyelsz, elveszni látsz, - de félni... félni nem!

Élet, halál? velök minket alkudva láss!
Mit nyujta? mit vesz el, könnyű a számadás...
És szörnyü? mig együtt pöröl, kiált s felel
A lázongó tenger, a lázongó kebel!

Hallá a mélység e merész, vad szózatot,
S ingerlé tán e nép, mely meg se borzadott,
Vagy rokonszenv hatá meg a borzalmas árt:
Mert annyi zord szivet rögtön karjába zárt.

Hol a kevély hajó, mely mint madár repült?
Boldog, boldogtalan népével elmerült...
A vész felhői már csak távol dörgenek:
S még zúg a tenger, e tajtékzó szörnyeteg.