MagyarÍrók.hu
MagyarÍrók.hu

Vörösmarty Mihály

A BUCSUZÓ

Mint kit a halál hatalma
     E világból elszakajt,
S ösmeretlen sors elébe
     Messze választ, messze hajt:
Úgy megyek ki most körödből
     Lelkem elhalván bele,
Fájdalomnak és örömnek
     Kínos édes lakhelye!

Ámbár most csak fájdalomnak,
     Nem örömnek helye vagy,
S benned jó reményem semmi,
     Veszteségem súlya nagy,
Mégis összetört lelkemnek
     Elfojtott nyögésivel
Tőled gyászban és keservben
     Szívszakadva megyek el.

Oh itt keltek, itt szövődtek
     Életem reményei,
Itt repestek, itt enyésztek
     Tarka álomképei.
Őket egy szem villanása
     Alkotá és nevelé,
S ismét egy szem fordulása
     Összedúlá, temeté.

A tiéd, szelíd leányka,
     Bájt sugárzó szép szemed
Volt az, melynek változásán
     Lelkem testem így eped.
Gondolád-e, hogy ha édes
     Hódolással rám tekintsz,
Mennyet, poklot nyitsz szivembe,
     Melynek vége-hossza nincs?

Mennyet a magas boldogság
     Minden fellengésivel,
Poklot a kín, átok, ínség
     Szemfogó mélységivel?
Gondolád-e, hogy mosolygó
     Ajkaidnak hangjai,
És enyelgő, édesítő
     Tetteidnek bájai

Nem hatóbbak nem nyomosbak,
     Mint szelek fuvalmai,
Melyeket ha már megúntál,
     El lehet fordítani?
Nem tudád-e, hogy minden kis
     Hajlandóság s kegy jele,
Melyet adtál, bűnné lesz, ha
     Visszaandalogsz vele?

Nem tudád; mint zöld mezőben
     Könnyen élő szép madár,
Mely után a kis fiúnak
     Szíve, szeme, lába jár,
Egy bokortól más bokorhoz
     Fut, forgódik, meg-megáll,
És ha űzőjét kicsalta
     Énekelve tovaszáll:

Úgy jövének enyelegve
     Könnyű pillantásaid,
És kicsalták rejtekéből
     Szívem égő vágyait:
A reménynek és kétségnek
     Fájdalmát és örömét,
A gyönyörnek, gyötrelemnek
     Áldó, féltő szellemét.

Mégis mind ez érzelemben,
     Szép szemednek fényinél
Boldogabb is, gazdagabb is,
     Mint ki kincsben, hírben él,
Vígan lejtve, gondfelejtve
     Bujdosám a ligetet,
S áldást hangzó énekimtől
     Zengett nyúgat és kelet.

Most mint a vad rengetegben
     Áll a gyermek egyedűl,
Akkép állok elhagyatva
     Szép szemednek fényitűl:
Láthatárom éjfél, s benne
     Elmém kedves képei
Óriási rémmé nyúlván
     Lettek ijedelmei.

Elszokám már a világtól,
     Mély homály az én napom,
Bús setétség s elhagyottság
     Éjszakám és hajnalom.
Mint egy égre nőtt vadas bérc
     Űl a bánat lelkemen,
Bár szaladjak, bár pihenjek,
     Súlya ott nyom szűntelen.

Fáj, ha benne háborognak
     A szív tépő vadai;
Fáj, ha őket ostromolják
     A tüz-elme nyilai.
Mégis a föld nem szakad le,
     Merre hordom terhemet,
A magas menny nem borít el:
     El kell vinnem részemet.

Elviszem! de mért, ah mért itt
     Nem találok temetőt,
Itt, hol sírtam, és örűltem,
     Hol vesztemre láttam őt?
Máshol fájni fog testemnek
     Még a föld is, mely temet;
Ah de menni kell - leányka!
     Áldjon isten tégedet.

Börzsöny, 1825. október