Tompa Mihály

BÚCSUZÓ LEÁNY.

Csendlakta magány,
Búcsuzni jövék kebeledre!
Dallos csalogány,
Száz tarka virány,
Elválnom oh kínos örökre!
Mert érezem... oh de kimondani fáj:
Most látlak utólszor, hüs erdei táj!

Megtérni akar,
Emlékiben, édeni multam;
Kit lengve takar
Bús síri avar:
Ah, itt kebelére simultam!
S a hű szerelem szavat ejteni félt,
Arról csak az érzelem ajka beszél. -

És lelke magát
Mély andalodásba ha ejté:
S rám fűzve karát,
Forró ajakát
Ajkimra tapadva felejté:
Nem festhetem éltem e pillanatát,
Mennyben vala lelkem, elhagyta lakát. -

S ah, most szomorú
Ezernyi virágival a föld!
A lombkoszorú,
Mint őszi ború,
Fájó kebelembe panaszt költ:
Hűs völgy, kit öledre bu árja ragadt:
A szív beteg érzeni bájaidat!

Ez végtavaszom,
Ez hinti siromra le árnyát...
Melyen nyugalom,
Mint estfuvalom,
Altatva lebegteti szárnyát
S míg dalt zeneg hantjain a csalogány:
Megnyugszik öledben az árva leány. -