Tompa Mihály

BÉLA KIRÁLY ÉS A BUJDOSÓK.

(Ballada.)

               I.

Sötét vadonban, szikla tört darabján
Borúsan ül egy vadarcu öreg,
Vak boszú ég fel minden pillanatján,
Vak boszútól kék ajka reszketeg.

Lábánál egy galambszelid leányka
Virányos fűben alszik csendesen.
Álmán mereng az agg bús pillanatja
S majd hang törik fel ajkán rémesen:

,Nem jól van így! nem! vak is látja tán:
Mi rend van a világ kormányzatán?
Felettünk tán az őrszem szunnyadoz,
Hogy a vak sors mindent zavarba hoz?

Jól van, legyen nap! de fénnyel dicső,
Hogy égjen szét miljó világokon
Sugára, ám fogyatkozás vele
Ne légyen semmi szín alatt rokon!

Legyen király! nem bánom én, de ő
Legyen csodált, nagy, feddhetlen, dicső
Áldás legyen, - s ha  végnyugalmra lép,
Keblét szakgassa meg sírján a nép! -

És van királyod oh magyar! de hajh!
Ajkadra fagy kín, átok és sohaj.
Ezt láttam én és tűrjem úgy-e?... nem!
Esküszöm néked boszúm, istenem,

A gyilkom a nemzetrontó király
Romlott szivében nem soká megáll!'
»Megállj«, kiált egy szózat hát megől
S egy férfiú az agg elébe lép.

A fegyver és mez mondja, hogy vadász,
Tartása büszke, barnult arca szép!
»Mondd: szörnyű öreg! e föld-e honod?
S mért, hogy királyát úgy szidalmazod.

Hisz Endre nincs többé, ki bánta tán
És egyedűl ül Béla trónusán,
Ki, bár tekints szét a magyar hazán
Buzgón munkálkodik ennek javán.«

És rajt az ősz némán végig tekint,
Elfordul s a kéz távozásra int.
»Mind, mind hasztalan vérszomjúzó ősz,
Tudom, mit bősz agyadban boszu főz.

Enyém titkod, hisz hallám bősz szavad
Most szólsz, vagy hallgatsz, megbánod magad!«
,Jól van tehát, én félni nem tudok
Miként érzek, beszélni úgy fogok.

Hah boszú! nézd ott a bérc orminál
Váramnak már csak omladéka áll!
Szörnyűt véthetett e nép, mert az Úr
Endrét csapá nyakába ostorúl.

És véle jött száz idegen here,
Míg koldult a hon, az ügy embere.
A mély bányákban, a föld kebele
Holott arany s ezüsttel van tele.

A honfi ásott, éhen ásta fel
A kincset, hogy azt zsidó költse el!
S erőhagyottan, ha összerogyott,
Hátán ennek korbácsa csattogott.

Nem volt szájába betevő falat,
Fedél nélkűl lakott az ég alatt;
Majd egy vak ábránd szállta meg fejét
Endrének s a hon díszét seregét

El messze, mészárszékre vitte el
S lőn a bér: szent homokból szent fedel!!!
S míg így imitt-amott barangola,
A bús magyarnak megtépett hona

Egy buja nő kezében labda lett,
Ki tort ült ezer szűz erény felett.
Sok éve mult, hogy egyik éjjelen
Váramnál egy küldött had megjelen.

Feldúlaték, miként meghagyta Ő,
Mert úgy monda: ez ember  pártütő!
Az nem valék, de tudtam: mit akar?
Kincset hitt nálam lelni a cudar.

Boszúsan nézte a kincs garmadát,
Nem vive térni meg cinkos hadát!
Szegény nőm szíven szúraték,
S hű népem egyig felkoncoltaték.

Én megmentém e puszta életet,
E tőrt hozva el és e gyermeket,
És messze bujdosék, sokat türék,
De szűmbe boszú égett, boszú ég;

Melyet reá a kikelet nevel,
Lehull a fáról ősszel a level;
Elhagyja régi medrét a folyó.
Szőrét tigris, hiéna s a kigyó,

A mérges kígyó bőriből kibú,
De a vén szívre ránőtt a boszú.
Bár nyisd fel e karban az életért
Égetni látod tűk gyanánt a vért...

Fának, mely mérges gyümölcsöt terem,
Még csemetéjét sem szenvedhetem!
És tán Endrének jobb leend fia?...
Nem! apja rosz volt,... meg kell halnia!«

»Győztél boszús öreg! győzött szavad,
Nem! a királynak élni nem szabad.
Csak kísértelek mézes hang alatt,
Van-e kebledben szilárd akarat!...?

Most emberem vagy! im reá kezet!
Vadásza a királyhoz elvezet. -
Vesztére bízik bennem a király,
Sokszor virasztok éji álminál!

Mely régen forral keblem is boszút!
Csak várva, hogy nyíljon rá biztos út. -
Két, három éjfél alig múlik el
Jóllakhat boszú-szomjad vérivel!«

Dezső reá gyanus szemmel tekint
De a vadász oly hévvel szól megint,
Hogy legyőzvén gyanút, ellenvetést,
Fölesküvék a véres frigykötést. -

Fölébredett a kedves bujdosó.
Édes dalkint folyt ajkiról e szó:
- Szakgatva a bérc gyöngyvirágait -
»Mondd: édes jó atyám, mi föld ez itt?«

De a vén apa szólni nem tudott,
Arcán alá egy pár könycsepp futott...

               II.

Néhány napok mulának el. -
Egy szűk fedél alatt
Az óra vészes éjszakán
Éjfél felé haladt. -

Dezsőt virasztják gondjai.
Lánykája szendereg
De álmát gyakran a vihar
S dörgés zavarja meg. -

És ím az ajtó felszakad,
- Zeng a vihar nagyon -
Sietve jő s szól a vadász:
»A perc jelen vagyon.«

És a vad ősz tőrére néz, -
A bágyadt szem kigyúl,
Csókja ég lánya homlokán
És elrohan vadúl.

Dúl, még inkább dúl a vihar
S az elhagyott leány
Lát borzalmas álmokat
A sűrü éjszakán.

»Atyám! óh édes jó atyám!«
Így nyög tört hangokon.
Szegény leányka kínja nagy
A szörnyű álmokon.

Ím szörnyűt csattan oda fent
És a villám leüt;
Vakító fény a felriadt
Leány szemébe süt.

És felsikolt... és elrohan...
A félőrült leány...
Majd öntudatlanul megáll
Egy szikla bérc fokán. -

               III.

Haladva vész s vihar között
A villám fényinél
Egymás szemébe két sötét
Alak tekintni fél.

Királyi várnak tornyiba
Visz a veszélyes út
S a két orgyilkos nyitva lel
Száz ajtót és kaput.

»Itt állj meg ősz«, súg a vadász,
Egy tágas és sötét
Terembe amint léptenek,
És gyorsan eltünék.

Markába tőrt szorítva a
Szörnyű vén ember áll...
Egy pillanat... és im ezer
Fáklyák világinál

Villámló karddal száz vitéz
Állván jobb és balán
Koronás fővel a király
Feltűnik trónusán.

»»Orgyilkos!«« zúg száz ajakon.
S a gyilkos kar lehull
És vérszomjú gyilokja a
Trón zsámolyához hull.

Az álvadász ő, Béla... hah!
Dezső leverten áll
És száz vitéznek ajkiról
Zeng: »»Éljen a király!««

Felvette Béla a tőrt s hallgatott
De hallgatása rettentő vala,
Szivig hatott éles tekintete,
Amely minden vért jéggé fagylala.

»Ember! vagy inkább vérszomjú nadály!
Ismersz-e? - szólt mély hangon a király -
Oh a káromló, az őrült szavak,
Lelkembe most is vissza hangzanak.
Te jól tudod! Te látod istenem!
Hogy boldogítni vágyom nemzetem,
És mégis!... ember vagy szörnyű öreg?...
Vagy fenevad, kit szűl a rengeteg?...«

Szörnyű szünet lőn, ősz Dezső felelt
Daccal: ,Király! rontsad szét e kebelt!
Ha vétkeztem, bűntess, itt állok im
Bakóid szedjék szét vén tagjaim,
De félni és könyörgni nem fogok.
Éltem kin úgyis, szivesen halok!
Csak egyet kérek: büntesd bár e főt:
Lánykám, szegény, ártatlan, szánjad őt!'

»Nem úgy Dezső« - szólt Béla meghatón,
És nem dicsőbb a fényes nap, midőn
A fellegek közűl alá mosolyg,
Mert Béla arca dicsőülve lőn.
»Nem úgy, nem úgy Dezső! halljad szavát,
Királyod néked szívből megbocsát,
Sirba hajtá atyám fáradt fejét
Fedezze béke néma nyughelyét!

Mondj neki ősz fő, mondj bocsánatot,
Hisz ember volt, és mint az, bukhatott!
Vessétek e tőrt a zajgó Duna
Fenékre, hogy ne lássam azt soha,
S miként ölébe rejti azt a mély,
Legyen feledve a tett és az éj. -
Várad felépűl; címed, birtokod,
Miként valaha, bírni úgy fogod.

Én esküszöm és a szavam megáll,
Szavát megtartja híven a király.
S ki bujdosással etted a kenyért
Istennek esdekelj bocsánatért. -
Én megbocsátok, eltévedt öreg,
Király a megtérőt ölelje meg!«
Szól Béla és a trónusról lelép
Dezsőt szelíden inti közelébb.

A vén emberben megrendűl a szív,
Keblében száz vihar csatája vív.
A boszú kihal, könnye csendesen
Hull... s a két kebel egymáson pihen.
A csend megható, durva honfiak
Szeméből édes könnyek hullanak.
Nézzétek a királyt, mi nagy s dicső
A léleknagyság dísz körével ő,

Midőn emberhez ember lenni bír,
Halhatatlanságot önkezével ír.
És fölrivall a szívek hanginál:
»Éljen Béla a nagy s dicső király!««
De nyílik a terem s két őr karán
Fekszik pihegve egy halvány leány,
Dezső leánya, a kis bujdosó.
Így szól az őrnek ajkiról a szó:

»»Uram, királyom! villám fényinél
Szemléltük állni őt a bérc tetőn,
Éles sikoltás közt a mélybe hullt,
Amint szegényke még egy lépést tőn.
Felvettük s szólt: »Csak a királyhoz óh!«
És véres ajkin elfagyott a szó.««
Dezső őrülten lányához rohan
Mi szörnyű marcongló fájdalmiban.

Kék ajkiról a vért lecsókolá...
Szemét a lányka s ajkát felnyitá:
»Atyám! te élsz? oh hála! mondd atyám:
Valóság volt-e? vagy csak álmodám,
Hogy láttalak egy borzasztó helyen;
Már véred folyt s te mondád csendesen:
,Fuss oh leányom! a királyhoz el
Köny és ajkadnak könyörgésivel:

Kegyelmet ősz apádnak esdekelj
Másként a sírban lesz számára hely
S te árva lészesz, ki koldulni jár,
S irgalmat embereknél nem talál.« -
Futék s mi történt? nem tudom, velem!,
De jó atyám! igen fáj itt nekem...
Atyám! atyám! sokszor beszélte szád,
Hogy majd elérjük a szülő hazát. -

Beszélj csak róla! ott leszünk hamar?
Jerünk! Jerünk! Elmúlt már a vihar -
Úgy mondtad túl van! túl az ormokon,
Hol sok fiú s sok lány van s mind rokon;
Virág van ott, szép a mező nagyon,
Hol jó anyámnak sírja is vagyon!«
S mintha haldokolna kis bujdosó,
Halkan törik fel ajkiról a szó.

Szelíd álom hálózza be szemét,
Apja keblére hajtván kis fejét,
Amelyet átvert szörnyű fájdalom,
Ott hervad el a letört liliom.
,Kegyelmed nékem mit sem ér,
Isten áldjon meg oh király!'
Szól vén Dezső és elrohan
S a jó király könyezve áll.

               IV.

Sötétlő ciprusárny alatt
Egy sírt zokogva látogat
Az esti fúvalom.
És nyögve jő és nyögve száll
A sírhalom bokrainál
Mint egy mély fájdalom.

És a félelmes éjfelen
A sírnál más is megjelen
Egy dúlt arcú öreg;
Kivált ha a menny háborog,
Villám gyúl s vad dörgés ropog,
Szörnyű imát rebeg.

Majd mászva bércet és tetőt,
Melyen túl rémek űzik őt,
Őrülten elrohan.
Nyugalma nincs az ég alatt,
Keblébe szörnyű öntudat
Emésztő pokla van.