Tompa Mihály

BORICS ÉS PREZLAVA.

(Töredék.)

BORICS.
Anyám! fontos hir hoztak kémeink:
István elköltözött apáihoz;
A féktelen tivornyahőst, kalandort,
Barátcsuhában lelte a halál.
S igy élte, holta gyarlóság vala,

PREZLAVA.
Feleljen ő mindenről ott, hol áll!

BORICS.
Igen; - de a királyi szék üres.
És mert üres trónt, mint üres hajót,
A támadó szél könnyen felborít:
Ha a szerencse véd, reá ülök
S elfoglalom... Mit szólsz reá, anyám?

PREZLAVA.
A gondolat lelkemből származik
S a szó, mit ejtél, ajkimon vala.
...Ah, régi álmam teljesülni kezd!

BORICS.
Ugy, jó anyám, add rám áldásodat!

PREZLAVA.
Menj, törd s igázd meg e kevély, dacos fajt
És légy erős, hatalmas fejdelem!
Igy tenfejed mig felmagasztalod:
Gyógyírt hozasz lelkem sebére is.
Eredj, használd jól éles fegyvered,
Használd jól a tanácsokat, miket
Szivedbe raktam titkon s gondosan, -
S küzdelmeid közt áldásom veled!

BORICS.
Igy, most erős vagyok, szivem dobog,
Karomnak minden izma úgy feszűl,
Mint a lövésre felhuzott ideg.
Előre hát bátran és egyenest,
Érvényesítni, ami szent s igaz:
Birtokba venni drága örököm!
S ha majd felé kinyújtva jobbomat,
Imígy kiáltok: itt enyém e hely!
Nincs vakmerő, ki így szóljon: nem az...
...Előre, hát, nyiltan és egyenest!

PREZLAVA.
(Hah, mit beszél ez?) Állj meg, balgatag!
Még valamit kell néked mondanom:
Te... nem vagy a Kálmán király fia!

BORICS.
Anyám, mily hang ez...? én nem értelek!

PREZLAVA.
Pedig világos a beszéd s igaz,
- E szó imént csengett el ajkadon, -
Te nem vagy a Kálmán király fia!

BORICS.
Én hallok-é visszásan, vagy te szólsz?
Fejem szédűl, a lég csattog körültem...
Ez a pokol játéka... Őrület...!
Gyors martaléka melyikünk? Te? Én?
Vagy mindketten...? Mi volt csak ez...? hah! úgy
...Nem vagyok a Kálmán király fia!
De hát kié?... kicsoda...? Mi vagyok...?

PREZLAVA.
Kié vagy? oh az mellékes dolog;
De hogy kié nem...? ez dönt s ezt tudod már!

BORICS.
Legyen hát e szörnyű szó végszavad...
Te nőarcú tigris... kétszer gonosz lény;
Ily későn kell-e fölfedezned ezt?
Midőn fekvém bölcsőm pólái közt
S az értelemről első jelt adék;
Midőn futostam a rét bársonyán,
S az ifjuság felhúzta termetem:
Fülembe kellett volna súgnod ezt...
És, kelve, fekve mindig mondanod
És mondanod, hogy halljam untalan!
Velem növén igy az öntagadás:
Átkos sorsom viselném csendesen!
S te inkább nagy, csábító gondolat
Sugáriban tartál, melengetél;
Lelkem vágyát tüzelted, izgatád; -
Merész magasra hagytad kúszni fel
Reményemet, mikép a venyigét,
Mely felhat a tölgy koronájaig...
S most, oh gyilkos! tövön metszed keresztül!
Hah, féktelen kin tépi lelkemet,
És láng borít el a szégyen miatt...
Miattad! aki míg engem megölsz,
Saját orcádra fensz gyalázatot!
A férfiúnak kell ezt hallani
S anyjától: »Korcs, bünben fogantatál...
Bibort lesél - s csatlósok közt helyed!«
... Minő esés, - mily szörnyű zuhanás...!
De attól, aki elvevé apámat:
Ha fájna ez a szörnynek! - elveszem
Én is fiát! - eldoblak, megtagadlak,
Asszony, ki hóhérom vagy s nem szülém!
Ne ösmerj engem! s én se lássalak,
Ki, elmegyek lakatlan rengetegbe
S szikláknak odva lesz buvó-helyem,
És társam az üvöltő fenevad...
Ki, a világ végére bujdosom,
Holott átkot mondok szivem szerént
Az ég- és földre - életemre... rád!
- - - - - - - - - - -
De nem! mily gyávaság s gúny lenne így
Meghúnyászkodni a bősz sors előtt
S rabszolgaként, keresztbe tett karokkal
Görnyedve várni s venni a csapást!
Nem, nem! csatát fogadni kész vagyok...
S a kárhozatra mondom és megállom:
Hogy nem leendek olcsó martalék!
Ha tán erő s vitézség nem segít:
Segítsen ármány, csábitás, erőszak!
Eltiprom, vagy megejtem azt, kinek
Utamba állni őrült kedve jön.
Nagy célomért nem drága semmi ár,
S el kell ég, föld dacára érnem azt!

PREZLAVA.
Igy, igy fiam, jer karjaimba most!
Hogy ily nehéz próbára tettelek,
S maró mérget használtam gyógyszerűl:
Nem bánom, - mert imé javadra lőn.

BORICS.
Hogyan? szólasz most így, megint amúgy?...
Mily hirtelen s gyanús fordúlat ez?
Ah, tágit a nyomó kéz, hogy legott
Végkép lefojtsa a lélekzetet!

PREZLAVA.
Nem úgy fiam, nem úgy! hallgass reám:
Te mindig hű, vitéz s derék valál,
Hanem csak e percben levél okos,
S hallván beszéded most: nyugodt vagyok,
Mikép elrémülék elébb, vakon
Rohanni látván a mélység felé.
Egyenes út! oh azt kerűld! hisz az
Teherhordó baromnak jó csupán;
A bölcs nem ott halad, hol a tömeg,
S a görbe út bizonnyal nem kerűlés;
Kémleld az embert, s gyengeségiben
Áss vermet útain, s belébukik,
Hálózd be pók gyanánt és szívd ki nyugton
Vérét, agyát, ha ez célodra jó.
Hányj maszlagul kilátást és reményt,
Suhogtasd a rémítés pallosát. -
Mit ér a jog s igazság, ha felé
Erőtelen kéz nyúl, vagy tartja azt?
Légy hát erős, okos, mint a kigyó,
Ne tudja senki terved, útaid!
Jó minden eszköz, amely célra visz
S csak egy bűn van, - nagy bűn! - ez: a kudarc.
...De láttam arcod s hallottam szavad;
Most hát előre! menj, - nem féltelek!