Tompa Mihály

BARÁTIM EMLÉKEZETE.

Átlépem még egyszer e háznak küszöbét,
Hol annyi szép órát tölték el egykoron,
Sötét, bús a szoba, a lelkem is sötét...
S midőn az ösmerős kilincset megnyomom:
Szemeim keserű könyekkel nedvesek:
Nem sietnek elém, akiket keresek!

Mért jöttem én ide? nehéz megmondani...
Az emlékezetnek halvány mezejében
Eltünt örömeknek másod-virágai
Ámitnak e helyre, hogy őket letépjem!
Látogatni jöttem; - de kik reám várnak:
Meleg szivek helyett, sötét fagyos árnyak,

Melyet maga után hagy mindenik halott:
A sír olyan gyászos, mégis szent örökség;
Tőletek, kiket a sors már elaltatott,
Mi egy zöld sirhalmat, még azt sem öröklénk!
Nem lel a bú, amely hozzátok vándorol,
Fekvén ösmeretlen rögek közt valahol

Elmentetek messze, meghalni mentetek...
Bár itt nyugodnátok, hol a völgy és halom,
A lomb és a szellő, a futó csermelyek,
Dicsőitve vannak zengő hárfátokon!
Lelkem hallja a dalt s buvában ugy remeg...
Ki éltem, borongtam, daloltam veletek!

Hajh, minő perc volt az, amidőn mi hárman
Legelőször jöttünk össze váratlanul...
Csak néztünk egymásra, boldog némaságban,
Mig három ifjú szív híven egymásra hull...
S mint a fenyő, melyet ér az ég villáma:
Nagy érzéstől borult lelkünk fényes lángba!

Hajh, szép élet volt az...! vigadtunk, szerettünk,
Lelkünk a jövőbe szép reménnyel nézett;
Tündér sátor gyanánt borult el felettünk
Örök himzetével ragyogó költészet.
S mint egy három felé kibomlott aranyszál:
Kisért, összetartott elválásainknál,

És most, hű tanúját e boldog időnek,
Az erdei lakot elpusztulva lelem!
Lakói kihaltak, őrfái kidőltek...
Vad folyondár kúszik a rozzant fedelen!
Ez tartja össze még, csak úgy áll fenn a fal, -
Mint költőit is az emlékezet s a dal.

Mert a három közől már csak magam vagyok,
Kettő felett a nap örökre leszállott;
Buzogván lelkökben fényes gondolatok;
Sirba vittek egy-egy gazdag szép világot.
Elmultak... eltüntek életök javában...
Mért is nem haltunk már meg mind a hárman!?

Könnyebb ott fekünni a sírnak ölében,
Mint fenn virasztani a sirhalom felett;
De ha ti alusztok, hadd legyek én ébren,
Könyekkel öntözni fájó emléketek!
Te gyászos szemfedél! halál vitorlája:
Mennyi fényt, örömet borítasz homályba!

Nem lépem én többé e küszöböt által,
Nem vonz a puszta lak, rom és bánat van ott;
Visszatér e tájra a tavasz s madárdal,
Csak egy nem tér vissza: a költő, a halott.
Mig hamvaikat a szél hordja szerte-szét:
Őrizzük a költők szent emlékezetét!