Tompa Mihály

BÓNIS-POGÁNY KAROLINA SZELLEMÉNEK.

Hol vagy? hová lől dicső asszony!?
Nemtő, ki köztünk lakozék!
Mit vétettünk: hogy elszakasszon
Haragjában tőlünk az ég?
Harmincnégy év! - s lelked megkérik...
Hogy mondjuk el sirod porán:
Te élhetél késő vénségig,
S elmulásod mindig korán...!

Menten minden világi máztúl
- Távol hiú vágy s ösztönök, -
Vevéd élted kalauzáúl:
Mi a lélekben szent, örök.
Érzelmed volt szűz-tiszta harmat,
Fény, fény melyet befogadott;
S mit csak egy felsőbb lény akarhat:
Az volt a te akaratod!

Mást gyógyítván, tenszíved enyhült,
Jutalmát a tettben lelé:
Követted azt, mint a delejtűt,
Ha fordult a nyomor felé.
Áldozni! e mondást nem értéd,
Pedig áldoztál eleget;
Nézvén kezed jótéteményét:
Hogy az máskép nem is lehet!

Lelked most a felhők közt tűnt el,
Ábrándiból szárnyat kötött:
Majd álltál a bölcs gyönyörével,
Egy virág, egy bogár fölött!
Tudtál égen és földön járni...!
Valál magasztos, gyermeteg,
A fennséges és a parányi
Emelet, s birá - figyelmedet!

Híve, kit anyának neveznek:
Sebénél és fájdalminál,
Nemcsak borongtál, mint a felleg,
De enyhe csöppet hullatál!
Od'adtad a gyöngyöt, gyémántot,
Az ezüstöt, az aranyat...
Aki látott: tisztelt, imádott,
S te ékesb lől és gazdagabb!

Hamar meghaltál...! élsz örökre!
Nem öltetek bár mint szülét:
A sors, szép lelkedre kötötte
A beteges világ ügyét!
S anya valál...! királynő nyilván!
Ugy ösmert az erény hona;
Homlokodon, - te nem gyanítván, -
Ott csillogott a korona.

Értetted a lángészt müvében,
Érezted a költő dalát!
Lantomnak is bús zöngelmében
Kedved tölt, s azt meghallgatád!
Boldog valék: hogy megragadtak
Oh dicső! annak hangjai...
Én, birtam volna egy-magadnak
Éltem végeig dallani!

Bocsáss, bocsáss meg most is nékem,
- Kinek ez bús, de szent öröm!
Dalaim, hogy éltök hosszabb légyen,
Neved- s emlékedhez kötöm!
S meghajlok, oh fényes jelenség!
Halmodon, mit köny árja mos...
Fohászkodván, hogy sok szülessék,
Ki hozzád lesz hasonlatos!