Tompa Mihály
BETEG VAGYOK...
I.
Mely visszazengett bút és örömet:
Hangos viszhang volt életem;
Jertek hozzám, akik szerettetek,
Még most beszélhettek velem!
Siessetek... mert nem sokára
Hiába lesz beszédetek;
Elnémul a viszhang... el én is,
S nektek többé nem felelek!
Leveles tölgy volt az én életem,
Felette zengő madarak;
Jertek hozzám, akik szerettetek!
Még csak van árny a tölgy alatt...
Ritkúl az ág, hull a levél, hull...
Ma-holnap mind alá pereg;
S a száraz fának nem lesz árnya,
Hol megpihenjen fejetek.
Lobogó tűz volt az én életem,
Fény és melegség lángiban;
Jertek hozzám, akik szerettetek!
A tűznek még parázsa van;
Be-behamvad parázsa is már,
Felszítom azt, fűtőzzetek!
Mert nem találtok itt ma-holnap,
Csak kihűlt hamvas tüzhelyet.
II.
Reggel vagy estve van? Letűntek
A nap végső sugárai;
Oltsátok el hát a világot!
Nem kell engem virasztani...
Nyugodjatok le csendességben,
Majd szólok én, mikor megyek...
Eleget viraszthattok akkor,
Feküdjetek, feküdjetek!
Mi tenger éj...! mi hosszu órák...!
Az idő oly lassan halad;
Elfáradt talán már? Hogy is ne,
Hisz jár sok ezredév alatt.
Csak húzd ki hosszú barna vásznad
Oh éj...! hadd szokja meg szemem;
Mi vagy te az én éjszakámhoz,
Melynek csillagja sem leszen?!
Jertek be csak, jertek! - nem alszom -
Árnyképek, álmak, alakok!
Beszélgessünk... jertek idébb csak,
Valamit súgni akarok:
Mulassatok ma, holnap úgyis
Hiába lesz jövésetek;
Állhattok ajtóm-, ablakomnál:
Én többé itthon nem leszek!
III.
Virágot ültettem tavasszal,
Halálukat megérem-e?
Enyém lesz-é hosszabb, ki tudja,
Vagy a virágok élete?
Ha én mennék el tán előre:
Ne bántsátok virágimat!
Halvány arcám nem lesz derűltebb
Halotti koszorú alatt.
Azt mondják: már az ősz közel van,
Aludni addig nem megyek;
Megvárlak, haldokló virágok!
Sárgán hulló falevelek!
Szép, nyájas őszi délutánon
Együtt hullunk le csendesen,
Olyan szép ősszel a bucsúzás,
S nem fáj úgy a halál se, nem!
Hulló levél közt megyek én el
A sír hideg lakóihoz,
Honnan az új lomb engem is majd
Tavasszal újra visszahoz;
Együtt járunk így mindörökké;
Mert én is lombbá változom!
Zöld galy leszek, úgy láttok engem
Már a jövendő tavaszon!
IV.
Ha meghalok, ne tégyetek
Fejemhez emlékűl követ;
De barna fejfa se legyen
Nyughelyemen,
Ez olyan bús, az oly hideg!
Hisz nem valék én szomorú,
Kínommal is víg voltam én;
Tűz és láng lakta keblemet
S megégetett!
Megégetett pályám felén.
Élőfa fejfa kell nekem,
Mely veszti, váltja levelét,
Síromhoz azt ültessetek,
Szánó felek!
Hisz én épen ilyen valék:
Öröm- s reményből koszorú
Árnyazta, rengte át ma főm;
Holnap lehullt, lehervada...
S mint téli fa,
Szivem, világom puszta lőn.
Siromhoz fát ültessetek,
Magasra nőlő fiatalt;
Hoz rá virágot, levelet
A kikelet,
A repeső madárka - dalt.
S midőn már senki nem sirat:
Ez harmatát rezzenti rám;
S mennél inkább felejtenek
Az emberek:
Annál jobban fog nőni fám!
