Kafka Margit

ALKUDOZÁS... MÉG MINDIG

Ha akkor ő messze Keletről indult volna felém,
S én napnyugat idegenéből sietek, - hívást hallván,
És találkozunk vala a tenger lakatlan, szép szigetén,
És másnap, éltem csúcsáról, e fűszeres máglyáról leszállón
Nyújthattam volna kezem: "Örökre köszönöm neked!"
(És nem mondja nevét és nem mondom meg nevemet,)
Úgy megyen el, - köd utána, - sohase hallatja hírét,
- Az előttem, utánam volt nőket, profán ügyei visszáját,
Asszonyvadászó módja sok széltibe-hírelt fogását,
Ha soha nem tudod meg,
Maradt volna egy kevesem; nekem már holtomig elég.

...Hajdani, akkori képmásom, babonás lágyviasz-tetem,
Mágiás iraló-szer pihen valami fiókja mélyén.
- Egy ideig, tudom, rányitotta néha a zárat,
Mosolygó kis bosszusággal kiváncsian föléhajolt,
És játszva karcolt egyet a kicsiny viaszk-szíven,
Tréfából ölelésre nyitotta a tehetetlen két karját.
Vagy tinta-pocsolyába hurcolta a szegényke lábakat. -
De már oly rég nem, - már sohase nyílik ki az a fiók!
Feledte, - felé se néz. Néhány új bábuja van.
Mi lesz velem már?
Olyan régóta nem is fájt istenigazába a szívem.
Ó, lehet nekem a világba még örömem!...
El fogok menni egyszer a Campagnákra, bizony!
S egyszer meglátom a fjordok vizét, addig meg nem halok!
Nekem bizony van szép kisfiam, ragyogószemű, okos, erős!
És néha el tudom hinni, hogy amit mívelek, érő!
- Ó, kedves, csinos holmikat lehet szerezni a pénzen.
Könyveket írnak az írók! - van, aki fest színnel, ónnal,
És örülhet az ember, hogy rózsállnak szép, alkonyi egek.
- Engem még meg is kívánnak itt-ott, és nem az utolsók! -
És emberek, a javából, mondják: - bízni lehet baráti kezemben!...
Haj, világ, - drága világ!...
- Egy gödröt ásni, - beléfeküdni - és magamra szórni a földet!

1912