MagyarÍrók.hu
MagyarÍrók.hu

Berzsenyi Dániel

AZ IGAZI POÉZIS DICSÉRETE

Halljuk, miket mond a lekötött kalóz:
Tündér változatok műhelye a világ,
     Mint a poézis bájalakja:
          Ámde csak egy az igaz, nagy és jó,

Melynek mosolygó jelcime lett a szép,
Hogy mint a szerelem játszi gyönyör kezén
     Folytassa titkon a teremtés
          Műve örök folyamát gyönyörrel.

Ennek teremtő ihlete alkotá
Hellász rózsakorán a vidor életet,
     Midőn mosolygó égieknek
          Innepein lebegett az ének,

A szépet érző emberek ajkain,
Szívből szívbe gyönyört zengve s vidám erényt,
     Midőn a nyájas áldozóknak
          Nyájas örömbe' jelent meg a menny;

Oh, a poézis rózsaszin ujjai
Fonják azt az öröm gyenge virágiból:
     Örömre intve csalta össze
          A vadonok ridegült lakóit. -

Most a halandó, mint ama büszke lyány,
Villámfénybe vonult isten ölén enyész:
     A szent poézis néma hattyú,
          S hallgat örökre hideg vizekben.

Szűnj meg te is hát zárt fület és kebelt
A szép ifju világ bájira inteni:
     Halottas ének zúg felette,
          Mint mikor Afrika sámielje

A port az éggel összezavarva dúl,
Forró porvihara fojtja az életet. -
     Oh, a halandó lyányka szíve
          Emberi szép kebelén viruljon,

Mint a mosolygó Hellenisé, midőn
A félisteneket szülte szerelmiben,
     Gyönyörre nyílt szív nyíladozza
          A szeretet csuda két virágit:

A szent poézist és a dicső erényt,
Melyek hajdan öröm ünnepivé kenék
     A nagy görög nép boldog éltét,
          S létrehozák örök ideálit.

[1832 körül]