MagyarÍrók.hu
MagyarÍrók.hu

Berzsenyi Dániel

A MÚZSÁHOZ

Szelíd Múzsa! ki keblemet
     Égi lángra gerjeszted,
Felvonsz a porból, s szememet
     A nap felé függeszted;

Ki mennyei balzsamiddal
     Öntözgeted fejemet,
S örökké zöld pálmáiddal
     Feded bé ösvényemet;

Íme, oltárodra nyújtom
     E pindusi szálokat,
Tömjénem, myrrhám meggyújtom,
     Fogadd el illatjokat!

Te vetted fel karjaidra
     Gyenge esztendeimet,
Te osztod fel vállaidra
     Még most is terheimet.

Ha a gond jeges kezei
     Szívemet elcsüggesztik,
Áon myrtusligetei
     Öledben felélesztik.

Ha balsors zivatarjain
     Reszketnek kormányaim,
Ilissus virulmányain
     Rengetnek szép álmaim.

Az ifjúság örömei
     Lassanként elrepülnek,
A szép orca kellemei
     Komor ráncokra gyűlnek.

Ami most ifju szívünknek
     Érzeményit bájolja,
Utóbb hideg értelmünknek
     Homlokát megráncolja.

Minden gyönyörű Tempéink
     Lassanként elhervadnak,
Legforróbb képzeményeink
     Egyszerre majd megfagynak:

De te, kegyes Tündér, végig
     Ragyogsz bús éjszakánkon,
S a Léthe csendes révéig
     Kísérsz setét pályánkon.

Bíbor fátyollal fedezed
     Az élet halvány képét,
Rózsaszínekkel hímezed
     A sír gyászos környékét.

Óh, engedd, hogy napjaimat
     Tenéked szentelhessem,
S örömimet, gondjaimat
     Kebledbe kiönthessem!

[Végleges formája 1803 körül]