Tompa Mihály

ŐSZI KIKIRCS.

Elő-jövél megint
Muló évnek végső virága!
Halotti dísz a puszta tájra...
S jöttöd meg-int:
Hogy haldoklás borúl el a világon...
- Ah, minden csak tünet, minden csak álom!

Nem nőlsz te fényben és harmatban,
Burokból nem fejlesz ki lassan;
Nincs zöld lombod és nincsen ágad,
Gyöngéd tested egy éjjel támad,
S a máson gyorsan tűnik el, -
- Nyomán uj sarjat nem növel.

A föld, mely néked létet ad,
Ősznek halvány kikircse!
Nem azért szül, hogy általad
Magát felékesítse.
Emlékezik csak szebb napokra,
Midőn virult pázsitja, bokra;
S előhoz a bús őszi tájon,
Hogy aki lát,
S elveszté rózsás tavaszát...
Emlékezzék és lelke fájjon!

Késő időben hangzó ének!
Késő virága puszta térnek!
A mult nevében hű testvérek...
Mind a ketten arról beszéltek!
Hallatszik a dal s nincsen dalnok...
A föld alól jövén a hangok:
Átrezgenek vén sírokon,
Emlékgazdag téren, romon;
S a csörgeteg halk morajában,
Mint keltek, elmerülnek lágyan!

S nem zeng a késő dal, hogy újra
A szíveket hő lángra gyújtsa...!
Nem hoz reményt, szerelmet, vágyat,
- Halotti ének hangja bágyadt, -
Emlékezik csak szebb időkre:
Midőn eget földet betölte.

Zendűlsz, oh hang! a puszta tájon,
Hogy aki hall,
S egykor meg nem hatá a dal:
Emlékezzék és lelke fájjon!

Szeresd a szép kikeletet,
Szeresd, amíg szeretheted!
Hogy ösvényed rózsákkal hintse...
Mert eljön a bús ősz kikircse,
S im a tündér kép semmivé lőn...
Szeresd a dalt, szeresd, szeresd!
Mig meg nem zendül búsan, - későn!