Tompa Mihály

OH HÖLGYEM.

Ha lelkem, mint a tenger háborog,
- Járván gyakorta zúzó szélveszek, -
A mélybe hajtom le hullámait,
Hogy ott elrejtve örvényezzenek.

Oh hölgyem! lelked lelkem viharát
Megérzi, - s but, zajt híven átveszen...
S borús könycsepp hullámozik szemed -
E nyájasan kéklő tengerszemen!

II.

El-elborul lelkem, miként az ég,
S ha önterhét nem birja bánatom:
Szememre forró könyekben szakad...
Könnyít a zárpor a borúlaton!

Oh hölgyem! életem szép napja te!
Mosolygásod szelíd sugáritul
A bánat is ragyog, - s könyűiben
Remény s enyhűlet szivárványa gyul.

III.

Ha lelkem a sötét jövőbe néz:
Kiköltözik belőle hit, remény,
És pusztán áll, mint egy elhagyatott
Kápolna a vadonnak közepén.

Oh hölgyem! csüggedt lelkem boldogabb
Idők reményivel karoljad át, -
Mikép a repkény zölden folyja be
Az ó kápolna ingatag falát!