Tompa Mihály

ŐSZI KÉPEK.

                I.

A gólya  vándor-útra kelt,
De még zöldel hegy és mező;
Minő szép nyájas ősz vagyon!
A napsugár az ágakon
Másodvirágot csalt elő.

Én életemre gondolok,
S keblemre száll bús érzelem;
Nyílt nékem is boldog tavasz,
- Bucsúzó ifjuságom az -
S virága volt a szerelem!

Talán sugáros lesz az őszi ég...
Szivem ha tán szeretni fogna még:
Szerelme olyan lenne, oh leány!
Mint a másodvirág az őszi fán.

                II.

Rózsás tavasz
S arany kalászos nyár nyomában,
Lassú halál
Gyilkos fuvalma száll
A hűvös őszi éjszakában.
Kél a korány,
De a vidék beteg!
Sápadt fűszálin a mezőnek
Fagyott könycsepp remeg.

Mért önti el
Az erdőt rózsaszínnek árja?
Sápadt legyen
A lomb völgyön, hegyen,
Midőn enyészet keble várja!
Nem hallod-e...?
Azt est fuvalma sir;
Kigyúlt a nagy betegnek arcán
A haldoklási pir!

                III.

Hervad, hervad a föld határa!
Az őszi fáknak ágirúl,
Sárgult levél könnyen lehull
Halk esti szél fuvallatára.
Hogy is ne hullna levele
Szegény fának a sír fele?
Fenn őt ugysem marasztja már
Harmat, dal és meleg sugár.

Mig éltem fája zöld,
Mig ágait virág takarja:
Ne zúgj rám, elmulás viharja.
Ne zúgj idő előtt!
Eljő az ősz, fagyos derén
Meghervad kedv, öröm, remény...
S ha semmi többé nem maraszt:
Szememre lágy álom borúl,
Nyugodtan, - fájdalmatlanúl
Lehullok, mint az őszharaszt!

                IV.

Hegy-völgyön mélán bolygok én.
A halvány ősznek idején;
Oly bús az érzés, mely kihoz
A völgy beteg virágihoz!
A miként a tó csendes vizében
A sárgult fák hű rajzban állnak:
Borongó lelkem tűköre
A haldokló ősz fájdalmának!

Lám, a virágoltó szép kikelet
Mindent csak a halálnak ültetett!
S melyet gonddal fona:
A hűs liget zörgő harasztban áll;
Ah, nem borúl rám többé árnyinál
Lágy szenderűlés alkonya!

Szivem, ti hervatag virágok, levelek!
Úgy fáj, úgy vérzik értetek!
Fájdalmat hoztatok nekem, -
És mégis én
Lehullástoknak idején,
E fájdalmat úgy szeretem!
Mely a természet haldoklásán
Lelkemet mélyen általhatja:
Miként világos tűkör, annak
Halhatatlanságát hűn mutatja!

                V.

Minden oly ünnepélyes, hallgatag,
Mint ahol haldoklót virasztanak...!

Ledőlök a bérc oldalára,
A fák között oly messze látok!
S előttem feltűnnek kopáron
A tar sziklák s víz-szaggatások:
Lám, lám! tavasszal a bérc oldalán:
Vidám zöldet látott szemem csupán!

Kedves helyemre alig ösmerek,
Néhány szál vessző a kerek bokor;
Itt leskelődtem a madár után,
Édes dalának csattogásakor,
Hallám dalát, de fészkét nem lelém!
Most itt van az, - haraszttal tele lett...
Nem kell fészked, nem kell, jó kis madár!
Csak hozd még egyszer vissza éneked!

Ifjúságomnak elzendűlt dala,
Csendűlj meg egyszer még, csendűlj felettem!
És megválok mindentől szívesen,
Mit a való hideg kezétől vettem...

Könyűk, könyűk...!
Ti váratlan kedves vendégek!
Nem hajt ki a bokor,
Öntözni hasztalan jövétek!
Ne hulljatok, ne hulljatok...
Lelkemben szól még a madár dala,
Ifjúságom bár eltűnt, általa,
Emlékezetben még boldog vagyok!

                VI

Az égre nézek, - kedvetlen, homályos,
Dél s észak tartja a borúlatot.
Egy pillanatra hogy meg nem reped!
Arany szegélyű felhőt, kék eget
Fáradt szememmel hogy nem láthatok!

Az ősz egének csak borúja van,
Nincs mennydörgő nemes haragja,
Mely a szétvágott fellegekben
Villámostorát pattogtatja,
Az ősz egének csak borúja van,
Mozdúlatlan tespedt nyugalmiban.

Forró ege éltem tavasz-nyarának,
Csak hadd harsogjon mennydörgésed!
Lázadj föl, csattogj, onts tüzet, villámot!
Derűlj... borúlj...! én igy szeretlek téged!
A bősz villámba nézek bátran,
S gyönyörködöm a mennydörgés szavában!

A vész dörögve elmegyen...
S mely meghasad nagy ékesen
A nyári menny kéklő határán:
- Az ősz egén nincsen szivárvány!

                VII.

Mi úsz a légben ősznek idején,
Mint eltépett fátyol, hosszan, fehéren?
Fehér fátyolt kötött karjára
A szellő, mely temetkezésre mégyen!
Völgyön, bércen halott vagyon...
Halvány lomb függ az ágakon,
Mikép az elszorúlt szivü anya
Karján, végsőt lehellett magzata.

És a halott-vivő leányok,
A fátyolos szellők, megjőnek:
Szelíden elvevén karjáról
Lomb-gyermekét a bús szülőnek;
Halk sír-ének közt szállnak véle,
Vivén a porladás helyére.

Minden oly csendes, oly halottas...!
Nyelvén e méla hallgatásnak:
Erdő, mező, halom,
Búcsut, végbúcsut mond egymásnak,
S e búcsu nem nehéz, nem keserű, -
Fájdalma édes és szelíd;
Hogy is ne! rájok a kikelet
Újabb viszontlátást derít.

Sirnak szellői, gyász szelek!
Ha jöttök sárga lombért, értem:
Ki új tavaszt hittem, reméltem,
Fehér fátyollal jőjetek!
Ha jöttök sárga lombért, értem:
Fehér fátyollal jőjetek!