Szabó Lőrinc

Vesztett boldogság

Reggel! boldogság! béke! glória!
Úgy ébredtem, mint az Isten fia,
kedvenc fia. Egy roppant perc alatt
végigéltem jövendő sorsomat,
s már szólni akartam, hogy: "Anyuka,
tessék csak jönni"; de, hogy kezem a
párna alá ért, megállt, elakadt,
a szívem: hol a gyémánt?!... Iszonyat
fagyott végig karomon, testemen;
s előbb remélve, majd reménytelen
dobáltam szét párnákat, takarót,
százszor is; és hiába... Becsapott,
becsapott a - nem mertem mondani,
ki csapott be... Azt az éjszakai
ébredést csak álmodtam hát?... Egész
napom csönd volt és kétségbeesés
és sóhaj: "Mért hagytál el, Istenem?"...
Lassan mégis begyógyult a sebem.