MagyarÍrók.hu
MagyarÍrók.hu

Madách Imre

Az anya végrendelete

Kórágyon lankadt ifju nő,
Mint hulló rózsaszál,
Felette száraz ág gyanánt
A férj meredten áll. -

Karában kis leány enyelg,
S a nő fel-felvidúl,
Egy-egy sugár reng ajkain
Múlt boldogságibúl.

Mint hogyha a nap már lement,
S egy eltévedt sugár
Az estharmat könyűi közt
Még mosolyogva jár.

Még egyszer érzi, hogy nem élt
E földön hasztalan,
Hogy lelke gyermekében él,
És ifiúlva van.

Lelkébe száll szent nyugalom,
Kezd halkan szóllani.
Hangjában egy hervadt tavasz
Végdalját hallani:

"Sírom felett, óh kedvesem,
Ne álljon büszke kő,
Ne hozzon ékül rózsaszált
A csendes temető.

Ne zengjen sírom hantjain
Az egyház szent imát,
Ha érdemeltem, úgy az ég
Majd más jutalmat ád."

*

Barna fejfa, néma sír,
És vidéke oly kopár,
Égen földön írva van
Sárga színnel a halál.

Sírfenéken ifjú nő
Szép álmokkal szendereg,
Mert imáját hallgaták
S teljesíték az egek.

Sírján szobrok nincsenek,
Nincsen büszke kőhalom,
Férje áll ott, s keblében
Megkövült a fájdalom.

Nincs felette rózsaszál,
Ah, de lánya térdel ott,
Hinnéd angyallá leve
Sírt virasztni a halott...

És ez ünnepély alatt
Ott van az ég is jelen,
Lány keblében ág gyanánt
Rejlik a szűz szerelem.

S a holt nő ott fenn mosolyg,
Hamván lent áldás lebeg,
Mert helyette lánya már
Boldogít - hiszen szeret.