Madách Imre

Angyal és lány**

Szebb a lány mindennél, ami csak van,
Szebb bizonnyal, mint a mennyek üdve;
Vagy mért jöttek volna hajdanában
Lányt szeretni égből angyalok le.

Ott hagyák az égnek csillagékét
Pillantásáért a lány szemének
Ott hagyák a csillagok zenéjét
Lány ajkán ha megzendűl az ének.

Ázor angyal is ott hagyta a mennyt
S ifjú napsugáron földre szállott.
Szárnya vitte, mígnem egy kicsiny kert
Harmat ékben, hajnalpirban állott.

Reng üdén a lég, a csalogány szól,
Meglepetve állt meg Ázor angyal,
Mind e bájat már ő ismeré jól; -
Más varázslat rengi őtet által.

Hárslugasban összesímul az ág,
Közt egy tünde sugár szőke lányka,
Meglesést nem félő gondtalanság
Igézet gyanánt ömöl reája.

Harcra lép korlátozó mezével
Termetének minden moccanása,
A szellő is mézet lopni jő el
S csillan a báj egy-egy új világa.

Hasztalan védik fehér karocskák,
Hogyha csillagot csillag takar be,
Hogyha keccsel fedjük a kecset, hát
Ez ragyog most a másnak helyette.

Gyermekarcán a menny tükre látszik,
Tiszta szíve szerelem világa,
Sejtelemként mely ha vele játszik,
Rózsaszinű álom száll reája.

Ázor angyal nézi, nézi - végre
Láthatlan kéz vonja és letérdel,
Szárnya lágy szellőt legyint feléje,
Megcsókolja s mint villám repül el.

Felveti szemét a lány - mi érte?
Messze szélén a kék láthatárnak
Látja még az angyalt percenetre,
Mint éjjel ha csillagok szaladnak.

És az angyal csókja fáj, de édes,
Száz virág kél tőle a kebelben.
A világ mosolygóbb kedvesebb lesz,
A titoknak fátyola lelebben.

Értelmet nyer a szelek zúgása,
Alakot nyer a gyors röptű felleg,
Nincsen a földnek rideg magánya,
Elborítván tündértarka szőnyeg.

És az estve újra béköszöntött,
Ázor elhozá megint a csókot;
Szép arára bűvös álmot öntött,
Míg a hajnal pirral messze szállott.

Óh, de szűnknek nincs megnyugovása,
Mely betöltse, nincsen üdv elég nagy,
Még a mennynek is lehull varázsa,
Teljesűletlen vágyat ha nem hagy.

"Teljes fényben egyszer lássalak csak,
Amint állasz Isten trónja mellett;
Vesszek aztán, hogyha kell, e vágynak
Kínja öl meg így - úgy hő szerelmed."

"Por kebellel e látványt ki bírja?
Vonz a láng s a pille összeporlad." -
"Óh arám, arám, nem nem," sír a leányka
Lány könyűje angyalt is megingat.

"Hát legyen", s elfordult arculattal
Dicsragyogva szárnycsattogva ott áll,
Felsikolt a lány, ledűl s az angyal
Mint a villám már felhők között jár.

Nem jő többé csókkal látogatni,
Szende álom szűz kiséretében. -
S a leányka sokszor véli látni
Fájó kéjjel a jövő ködében.

Űzi őt világtalan világig
Őrülettel esd, kiált utána;
A világ zománca szertemállik,
Elhagyottság sulyosúl reája.

Végig sír a pusztán, néha-néha
Békopogtat emberek lakánál,
Majd felordít - és bömböl haragja
Tengerekkel hogyha zord csatát áll.

És az átokverte útazásban
Nem marad csak hangja, többi elvesz.
Ez röpül, röpül, nem tudni honnan,
Vagy hogy a mindenségben hová lesz.

Óh, de szél-árát ki sírni hallja,
Megmeredve elborzad magában!
Mintha érintné őrűlet árnya
S értené, hogy abban mennyi jaj van.

Ezredévek múltak - néha-néha
Mostan is jő még angyal le hozzánk.
Bóldog az, ki messze nem riasztja,
Kő a szív, angyal melyhez sosem szállt.

** Genezis VI. 2.