Madách Imre

A megelégedés

Pór lelkek költék, hogy erény legyen
A megnyugvás sorsunkba; óh nem az!
Csak addig Isten képe a kebel,
Míg kétkedik, feljebb tör és csatáz.

A gyáva test, mint renyhe börtönőr,
Le a göröngyhöz vonja emberét,
Világa ez, mint féregé a gaz,
Túl rajta nem viszi tekintetét.

S ha foglya ekkor magasabbra int,
S a csillagok felé büszkén repűl,
A börtönőr remegve fogja el,
Félvén eltéved avagy elmerűl.

S harc támad köztük, véres, iszonyú,
Harcuknak tére az emberkebel,
A harctér vérzik, tart az ütközet,
Míg egyik bajvivónak veszni kell.

Ha a sárból gyúrt börtönőr veszít,
Az istenszikra vissza égbe száll,
Ez az, mit a por embere remeg,
A nagyszerű, a győzelmes halál.

Ha a test győz, szellem szárnya lehull,
A lepkéből csuszó féreg lesz és
A por közt nyugton hizlalja magát,
S ez az erényes megelégedés.

Kiszúrjam-é hát a vágyó szemet,
Hogy meg ne kívánja a csillagot?
Kiöljem-é keblem érzéseit,
Hogy néma csend s megnyugvás légyen ott?

Miként velőtlen szent csontváz felett;
S ezért köztisztelet lesz majd a bér.
A tiszteletnél a küzdő kebel
Bánat könyűje vajh mi többet ér. -

Pór lelkek költék, hogy erény legyen
A megnyugvás sorsunkba; óh nem az!
Hadd bírja más, keblem te míg lehelsz,
Magasbra törj, kételkedjél, csatázz!