Illyés Gyula

ÁLDOZÁS

Megettük Dózsát, ahogyan rég
megváltóikat a vadak;
hogy szálljon beléjük erősség
s a baljós égnek áldozat.

Megettük, megette a vert nép
első igazi hős fiát.
Magunkhoz vettük, térdenállva
a rettentő úrvacsorát.

Hogy megmaradjon, bármiképpen,
megette vezérét a had.
Keresztként korbács emelődött
s nem áldást, - átkot szórt a pap.

Térdeltünk, térdeltek apáink,
nyelték a szörnyű falatot,
És Dózsa - így mondja az írás -
csak fölnézett és hallgatott.

Megettük Dózsa némaságát,
meg szavát és jajait,
dühét, hitét, reményét, mindent,
mi egy hős szívben lakhatik.

És vagyunk s élünk és él bennünk
hite, dühe, reménye mind
s most engedjétek legelőször
kiüvölteni azt a kínt.

Engedjétek, hogy kioldódjék
legelőször is az a jaj;
s majd elmondjuk, mit akart szólni
az eddig hangtalan magyar.