Reményik Sándor

Igaz

Igaz: én válogattam.
Költészetembe nem vittem bele
Más érzést, csupán azt, amelynek volt
Istentől kapott nemeslevele.
Igaz: én válogattam.
Tudtam: nemesség és pórlázadás
Vívnak lelkemben megátalkodottan.
Tudtam: az élet lármáz, követel.
Paraszti kézzel ráz bilincseket,
Költészetem arany trónszékibe
Mégsem ültettem Dózsa Györgyöket.
Magas maradt e szék,
Nagy eszményekre váró,
S inkább üres,
De magát mindenkinek nem kínáló.
Minden futó haramja-szenvedély,
Minden kis hangulat-sehonnai,
Minden idétlen, torz koraszülött
Nem tudta e trónt meghódítani.
Magas maradt e szék,
Magas, s a földnek mindíg idegen,
Alatta köd, fölötte csillagok,
Előtte végtelen.
Igaz: én válogattam.
Egészen sohse adtam magamat,
Bár mindíg magam adtam.
A nem-őszinteségnek bélyegét
Süssétek hát reám.
Mit bánom én:
Ott fenn kegyelmet találok talán.
A törpeségem csupán az enyém,
S velem hanyatlik el,
De ezreket emel
A végtelenbe zengő költemény!