Kosztolányi Dezső

Ádám

Most gyakran gondolok arcodra, Ádám,
     én ősapám, mert fáj, hogy létezem
s a nevem: ember. A gond szolgaágyán
     feléd lóbázom csüggeteg kezem.

Papagáj, tigris közt csúf emberállat,
     kire kövér kenyérfa bólogat,
körömmel vakarod vörös szakállad,
     s úgy képzelem, hogy véres a fogad.

Ó, első ember...Ó fájdalmak Kútja...
Te vagy a szennyes óceánnak kútja,
amelyből fájó sorsomat öröklöm.

Bár láthatnálak színről-színre téged,
hogy most, mikor könny, átok és jaj éget,
őrjöngve az arcodba vágjam öklöm.