Kosztolányi Dezső

A tükör

Szegény tükör!... Most búslakodva
     csak várod, várod kedvesem,
eléd ülök és a mosolyt, fényt,
     benned hiába keresem.

Zord, sápatag és zavaros vagy
     nagy, álmodó ezüstlemez,
s ébenfa tartód oldalára
     egy néma könnyűm rezgedez.

Az illatos leányszobában
     finom parfüm száll szerteszét
s itt vannak - úgy, mint hagyta őket -
     a rizsporok, körömkefék.

Kék szappanok, illatszivattyúk
     nyújtóznak a márványlapon,
zománcos-ibrik, réz-doboz, kés,
     áll a mosdón, egész halom.

Te nézed e szines kavargást,
     szemed sötét és révedő,
körültekintesz vágyakozva,
     kutatva, vajjon merre ő?

Nem jő. Hiába vársz reája
     nappal, homályos éjjelen,
nincs, aki lelked visszaadja,
     borús vagy és élettelen.

Özvegy magányba sírsz utána,
     hogy nem kacérkodhatsz vele,
s fakó, hideg-tekinteted most,
     mint a halott megtört szeme.

Rágondolsz a letűnt napokra,
     mikor szemedbe nevetett,
s a csillogó, fénylő üvegbe
     ő lopta titkos lelkedet.

Te voltál leghivebb barátja
     s mindenkoron láthattad itt
csendes, csodálkozó gyönyörben
     szépsége tündértitkait.

Hamvas, fehér, szűz arca úszott
     ezüst vizedbe hallgatón,
mint alkonyfényes, csendes este
     a hattyu ring a tiszta tón.

Sokszor suhant feléd remegve,
     itt ült hosszu órákon át
bámulva nagy mélységeidben
     fehér nyakát, gyöngyös fogát.

Máskor becsukta ajtaját ő
     s a lámpánál, éjfél felé,
telt válla gömbölyü ezüstjét
     fojtott kacajjal nézdelé.

Vérébe szikrás tüz cikázott,
     fejébe szállt a vágy bora
s elmondta néked azt a titkot,
     amit nekünk nem mert soha.

Csókfergetegre, vágy-viharra
     vágyott remegve a kicsiny,
lelkét tüzes hévvel ragadta
     egy elképzelt szerelmi csiny.

Nem győzni kívánt, csak csatázni,
     addig, mig a harcból kihull,
s rózsás sebet, lávás enyelgést
     kért érte csókos harcdijul.

Láz borzogatta, fagy tüzelte,
     kacajba halt a halk sirás,
az arca elsápadt, kigyulladt,
     s te láttad őt csak, senki más.

Bimbózó testéről ilyenkor
     lehullt a suttogó lepel,
halványan a mélyedbe bámult...
     Úgy-e tükör, emlékezel?

Ma várod őt. S olyan üres vagy.
     Meredt szemedbe nincs mosoly.
És a szobának szögletében
     titokba róla álmodol.