Kosztolányi Dezső

A magány papja

Itt a magányban újra megtaláltam
     bolyongva síró, tévedt lelkemet,
és hull a könnyem csendbe, lassu árban,
     mint bús mezőkre a halk permeteg.

A földre fekszem s bámulom a fákat,
     könnyezve, dúltan jő a szerelem.
S hogy a kongó mezőn senki se láthat,
     sötét dalok tömjénét égetem.

Holt bánatom hamvát fejemre hintem,
sivár imákba görnyed a gerincem,
a múltak gyászmenetje felkeres.

S merev ajakkal hallgatok kevélyen,
magamra húzva éjsötét kedélyem,
mint zord csuháját a bús szerzetes.