József Attila

[AZ "ÉN, KI EMBERKÉNT..." VÁZLATA]

Fondor elmulás

Az ajkaidról áradó varázslat
lágy lehe teszi
hogy hű kutyaként hever lábadnál s figyelve
e szimatoló sziv s e nyugtalan elme.

Mintha paraszt volnék s nézném csendesen
a várt lassu, tavaszi esőt,
ugy gondolok rád.

Mintha eltévedt gyermek volnék,
ki sokat sirdogált magában,
de nagyot dobban a szive hirtelen:
eszébe jut, hogy hol lakik.

Flóra, karcsu kehely
pompázik benned a világ
beléd van tüzve a fellegekkel
e könnyü, remegő levelekkel
a nagy, e lehajló fejű virág

A világ aranyos kalitkájában,
itt vagy, kis madaram.

Mintha erdő és mező volnék
tested a tápláló föld, melybe láthatatlan gyökerekkel kapaszkodom
s lelked a derüs, levegős, tolongó napfény,
mely boldog virágzásra késztet.
lelkemnek anyja
mint vasuti sinekre hullt sugár,
fogalmaimon úgy szalad át arcod világossága