Dsida Jenő

Eltávozott vetélytárs

Róla hiszed, hogy örökre eszében tartana téged?
          Róla, ki ágyadból tengeri útra szökött?
Kapzsi gazember dobja csak el vagyonért szeretőjét.
          Hát ér annyit a dús Afrika, hogy te zokogj?
Ostoba nő! Hittél, mikor esküdözött az egekre?
          Már bizonyára derűs, új szerelemre talált.
Szép alakod van, a pallasi művészethez is értesz,
          nagytudományú ős hírneve rád sugaraz,
boldog a házad is, épp a barát hűsége hiányzik.
          Bennem az is megvan: Jöjj, kicsi, nászra velem!
Ó, Phoebus, ki a tikkadt nyárnapi fény idejét oly
          hosszura nyújtod, vond már rövidebbre utad!
Luna, te meg ne siess, csavarogj utadon ma sokáig,
          mert jön az első éj: tartson hosszan a nász!
Új szerződés vár ma kötésre, pecsétre; szerelmünk
          új törvényeket ír mától fogva elénk.
Bennünket maga Ámor ad össze, tanúnk lesz az égi
          istennő ragyogó csillagtársaival.
Mennyi időt fecsegünk átal, mire végül az édes
          vágyak fegyvereit harcra uszítja Venus!
S épp, mivel ágyunkat nem nyűgözi hitvesi jog, sem
          megtorló isten őrként rajta nem ül,
s mert a szeszélyes vágy, ha bilincset rak, fel is oldja:
          adja jelét ez az éj, hogy hűek maradunk!
S azt, aki mégis megtöri szent viszonyunk fogadalmát
          s szentségét idegen ággyal szennyezi be,
a szerelem valamennyi keserve, csapása gyötörje,
          száz rút pletykabeszéd zúgjon a háta mögött,
sírjon bár: szeretőinek ablaka zárva maradjon!
          Holtig epedjen s mind másnak jusson a kéj!