Dsida Jenő

Elégia

Lázas napok kihamvadt parázsát
hordom magamban, az nyilaldos át.
Az elviharzott fájdalom, a kóbor
emlék, mit őrzök, olyan, mint az óbor.
Utam hideg. Vihart jelez a felhő,
mely holnapom sötét egére feljő.

De jaj, csak nem, csak nem meghalni, testvér!
Gondolni, fájni - élni vágy e rest vér:
tudom, a gyászban jő még tűzveres
öröm, a gazdag csók is fölkeres,
vidít összhangok zengő mesebokra,
könny is bugyog még gyűrött verslapokra,

s ezüst fénnyel az élet zord határán
szerelem hinti búcsumosolyát rám.