Csokonai Vitéz Mihály

A kevély

Nézd csak azt, ki amott sétálgat kevélyen,
     Mindent megvét s útál szemeivel mélyen.
Felemeli orrát a többiek felett,
     Öblös vitorlája hajt igen nagy szelet.
Ezt mihelyt valami szellő megmozgatja,
     Azonnal kétfelé büszkén fintorgatja.
Fel sem vesz senkit is nagy rátartiságban,
     Mintha csak ő volna ember a világban.
Sajnálja a főldre bocsátni lábait,
     Útálván a véle testvér főld porait.
Sőt büszke lelkének az esik terhére,
     A Teremtőt azért veszi crisisére;
Hogy amely levegőt a szegény kilehell,
     Úri tüdejének színi ugyanazt kell. -

Emberek! vagy hérók légyetek s istenek,
     Ha kevélységtekkel lehettek ilyenek;
Vagy légyetek vélünk emberecskék ti is,
     Így több becsűletet fogunk adni mi is.
Mely nagy balgatagság, csak embernek lenni,
     Mégis a hasonló embert fel sem venni!
S azzal, hogy valaki másikat megvetett,
     Azzal pretendálni tőle becsűletet.
A becsűlet olyan dögpárának langja,
     Mint a lidérc, melyet szűl a sír barlangja.
Aki ezt kergeti, elrepűl előle,
     S azt szokta kísérni, aki szalad tőle.
Az embernek igen kényes természeti,
     S magát megvettetve látni nem szereti. -
Mit nyér hát, ki mindent odavét oktalanúl?
     Őtet is megveti minden: s kárán tanúl. -
A kevélység csupán a bolondnak gondja;
     Úgy van! mert a kevély a világ bolondja.
Hát a világnak ily bolondja sok van-é? -
     Hogyne! sőt a világ az ily bolondoké:
Sőt már a kevélyek oly nagy számmal vannak,
     Hogy aki nem kevély, már azt tartják annak.
Tarka luftballonok! lebegő árnyékok!
     Gyermekségből támadt fényes buborékok!
Lám a nemes ércek mind fenékre szállnak,
     Mikor az otromba tökök fenn úszkálnak.