Csokonai Vitéz Mihály

A híves estve

Mikor a rekegő béka béköszönte
A hűs estvén belém ily képzetet önte.
Ah, egek! a világ baját csak nevetem,
Mikor a hűlt fűre testem letehetem,
Amely az ugráló vért meghívesíti,
Mely a gondolkodó elmét megfrissíti.
Ti, az égből jövő kedves lehelletek,
Zefirkék! mellyemre, kérlek, repűljetek.
Itt a szent árnyékban, ah! szép képzeletek;
Mulandó társaim, hadd legyek veletek.
Ah! ti életadó kedves párázatok,
Mely eleven lelket mellyembe adtatok.
Itt a bujálkodó pazér természetnek
A legjobb ízek is, tudom, engedhetnek.
Nézd e hízelkedő fűvet s szép virágot,
Melyet még semmi szél foga meg nem rágott.
Mely gyenge szárakon állanak mellettem,
Hogy reszketnek, pedig lassan lehellettem.
Nézd e sok színekkel játszi szép sereget,
Mely cifraságával meggyőzi az eget.
Hogyha vetekedni akar Salamonnal,
Királyi pompával meggyőzi azonnal.
Óh, ti életadó híves lehelletek,
Tőlem egy kevéssé még el ne menjetek.
Egy szót csak éppen ezt bízom reátok.
Hozzám minden virág nektárját hozzátok,
Azzal újítsátok heregő mellemet,
Míg a sűlt virágok sírja el nem temet.
Óh! ti életadó híves lehelletek,
Tőlem egy kevéssé még el ne menjetek,
Itt, az árnyéktoknak szent sátora mellett,
Melyre hív szátok már gyakorta lehellett.
Ti kedves Zefirkék! ti estve magatok
Egy nyugtató sátort keringve fonjatok.
Óh! ti életadó híves lehelletek!
Tőlem egy kevéssé még el ne menjetek.