Tóth Árpád

ŐSZI VIHAR

Néha tudatom mélyein
Vadul fellobban a homály,
Mint a villámok kénköves
Fényében egy fekete táj.

Elhagyatott, kopár vidék -
Áll rajta némán, egymaga
A régi üszkös ifjuság,
Mint egy nagy, kísérteti fa.

Víg lombját elvesztette rég.
Fantasztikus törzse felett
Nyargalnak vég nélkül a vén,
Gomolygó bánatfellegek.

S míg körülfut a percnyi fény
A láthatár vak peremén,
Száz holttest villan meg a fán,
Száz öngyilkossá lett remény.

Megborzadok, de azután
Megint jön a szelíd sötét,
A mindennapi gond veti
Reám kegyelmes, jó ködét,

És újra élem a jelent,
Amely, ha fáj is, zsongva fáj -
De jaj, ha majd ismét kigyúl
A romantikus régi táj,

S az őrült fellegek alatt
Vad sárga fényt dobálva szét,
Idézi az őszi vihar
Jobb részem megölt életét!