Tóth Árpád

ŐSZ, ŐSI ISTEN...

Ősz, ősi isten, gazdag és unott,
Kinek halovány ujjai közül
Aranypénz hull, s aranyaid unod,
És bú sárgáll halk mosolyod mögül,
És fonnyadt ajkad hűvös dalt fütyül,
Köszönt ma csendes, koldus rokonod,
Ki sütkérezve a bágyadt napon,
Halk, arany szekered útjába ül,
És hulló aranypénzednek örül.

Ülsz trónodon mélán és egyedül,
S nagy sárga szemed olykor lehunyod,
S nem nézel ránk a fellegek mögül,
Mikkel a tájat, rosszkedvű dohányos,
Füstbe borítod...

És bánatos és buja karnevált
Tartasz érett és fáradt parkjaidban,
A roskadó fákon tömör brokát...
De arany sípján a sötét csalitban
Zenélni kezd az elevenre vált
Ősi bánat, mely milljom éve itt van
Elrejtve rögbe légbe, fűbe, fába,
S megrázkódnak a...

Nézd, híres, kényes tüzeidből mi marad?
Ó, hogy lehet, hogy élsz? hisz minden elveszett,
S elejtett minden aranyfonalat kezed,
Mely a lét vak labyrinthusán átvezet,
Téli kemencének tapasztást... bölcsesség-sarat,
Melege nincs, de füstje könnyekig marat...
A gőgös isteneknek, ó, mi célja még veled?
Vagy tán csak arra jó tikkadt, bús lételed...

S ha már szemednek nézelődni, az se jó,
Mert fáradt s elgurulna már e bús, színes üveggolyó,
Elnézni a sok furcsa partot, merre visz a céltalan hajó,
S untatja már a fény a rajta lágy arannyal átfolyó...
Ha már a nagy tüzekből, mit az ifjúság rakott,
Bölcsességed repedt kemencéje melegül,
Melynek több a füstje, mint a melege...