Tompa Mihály

VALLOMÁS.

Holdvilág a lány szerelme!
Hallgatom, ha mondja más;
S bennünk nincsenek hiányok?
Im, azért is, szép leányok,
Tőlem egy kis vallomás!

Lángolón tudok szeretni,
Isten látja lelkemet!
S arról aztán, hogy szerelme
Csak futó láng gerjedelme,
A bohó szív mit tehet?

Minden csínos hölgy-fejecske
Lángra lobbant hirtelen;
S hogy máskép leend, ki tudja?
Szívem mindig azt hazudja:
Hogy szerelme végtelen!

És az ajk, a szív bolondja,
Mézes-mázos íge rajt;
Szól nem érzett fájdalomról,
Üdv-, hűségről, sírhalomról,
Esküszik, könyörg, sohajt;

S mit tagadjam, drága szépek!
Mindezeknek hinni baj!
Erről annyi szőke, barna
Tudna szólni, ha akarna,
Szól is annyi köny, sohaj.[2]

Életem bohóskodásit,
Ah, ha jól felgondolom:
Sirva térvén tűzhelyemre,
Hamvat hintsek-é fejemre,
Vagy kacagjak? nem tudom!

Emlékül nyert fürteimből,
- Nem régen azt álmodám, -
Vala fonva szörnyü ostor,
S egy kisértetes kolostor
Cellájában várt reám.

Ah, csak álom! ámde szörnyű,
S ostorával jóra int...
Kár, hogy akkor tűnt szemembe
A legszebb arc életembe':
S régi lettem én megint!

És kacagva élek: úgyis
Majdha őszi szél sikolt,
Lesz a rétek színe sárga,
S a virág jut hervadásra:
Sírhat, aki lepke volt.

Lányka! esd az ifju, s annyi
Szóvirágot összefűz
Hízelgése fonalával;
Meg ne csaljon szép szavával!
Mert szerelme szalma-tűz.

S hidd ez egyszer, amit ajkam,
- Bárha csalfa - súgni fog:
Mézbeszédek jégre visznek;
Akik látnak, még se hisznek,
- Meg van irva - boldogok!