Tompa Mihály

ÚJÉVI ÜDVÖZLET

A VASÁRNAPI UJSÁG SZERKESZTŐJÉHEZ.

Fogadd az újév első reggelén
E kézszorítást, régi jó barát!
Ez a kéz egyiké a tíz közűl,
Kik egykor oly vigan s gondatlanul
Látták az év intő fordúlatát,
S föl sem vevék az elkallott időt.
Ifjak valánk...! Emlékszel-é reá?
Nehány év csak... s régen volt az nagyon...
A szív nyomó érzése mondja ezt!
S többször megállt azóta a nap is,
Hogy nézze Gíbeonban a csatát...
Órák sulyát hordá a pillanat...
- Az ember most megvénül hirtelen!

Midőn feléd nyujtom ma jobbomat:
Eszembe jutnak a setét napok,
A dermedés halálos napjai. -
Minő a nyáj, ha veszti pásztorát
És szerte a kietlenen bolyong:
Olyak valánk! Egy hang se hallaték:
Rezgésbe hozni a holt levegőt,
És lüktetésbe a megállt eret.
Nem volt erő, mely köt, von, egybegyűjt,
Nem egy emelt újj, mely irányt jelöl. -
Családos, zord, képtelen napok!
- Te egy valál az elszántak közűl,
Kik legelébb láttatni mertek a
Muzsák oltárinál s szent berkein,
Ahol megszűnt az égő áldozat,
S rom, félelem, halál uralkodék. -

Kik tudva kelték a sulyos gyanút:
Hogy visszavárják a dalt, s lombosan
Ohajtják látni a fákat megint. -
Te, gyenge kis galyat szúrtál vala
A dúlt liget szenes földébe le,
S mig gondosan ápolgatá kezed:
Hited sugalta, hogy kihajt az ág; -
Dolgozva, híve nem csalatkozál!
Munkádra szép áldást adott az ég:
Tiz év alatt az oltvány nagyra nőtt,
S a terepély élőfa ágait
Virág, gyümölcs borítja gazdagon,
És lombja közt cseng a dal édesen. -
Virágozzék, érjen hosszú időt!
S ma, árnyain fogadd üdvözletem!!

Most nagy robaj, sietség, hajszolás
Van a sajtó- s iróélet körében;
Egymást ezer külön cél és irány,
Mint a keresztút, akként metszi át;
Nem látszik a személy mögött az ügy,
Sok hang miatt a szó nem érthető. -
Felőled aztalig tudjuk, hogy élsz!
Nem szónokolsz az utcák szegletén,
Utálod a cégért, a sípolást!
Munkálkodol csendben s láthatlanúl,
Szolgálod a müveltség szent ügyét,
Terjesztve: ami szép, hasznos, nemes,
Mi szívet, elmét von, javít, emel;
Kezedből a mag nem sziklára hull,
De jó földben, gazdag termést mutat.
... Látunk sokat, ki zuhatag gyanánt
Zajongva és dagályosan rohan,
Elnyomja a szót, mely lágy s emberibb;
S szétloccsanván az ugró szirtein:
Por- és köddé oszlatja fel magát.
Te zajtalan futsz, mint a mély folyam,
Mely csendesen tágitja a medert,
S virágba, zöldbe vonja a mezőt;

Ösmeréd-é, szerény, jutalmadat!?
Az nem csinált s olcsó kitüntetés,
De, mellyel e széles Magyarhaza
Derék polgárinál találkozol:
A közbecsülés...  nagy szó! s díjad ez.
Haladj, haladj tovább is útadon!
Ez út igaz, nyilt; - férfinak való,
Ki cselfogást, mesterkedést kerűl,
S nem szórja el, mikép az itató
Jákób tevé, tarkázott vesszejét,
Hogy a juhok reá csudáljanak. -
- Mint volt, legyen jelszód: valódiság!

Lapod járjon be kunyhót, palotát,
Szegény s gazdag körűl végezze tisztét!
Meghozva mindennek, ami kell.
- Száraz kenyéren is sok érzi, hogy
Az ember nem csupán kenyérrel él! -
A leghomályosabb zugig vigye
Az ismeret s müveltség súgarit;
Az elhunyt ősöket mutassa fel,
Szóljon nemes, hős tetteik felől.
S minden sorából egy nagy gondolat
Nézzen reánk s értesse meg magát,
Miképen a jól-festett kép szeme
Megszűnés nélkül a nézőre néz.
S amely köszönti a vasárnapot,
Hasznos, vidám, szép ünneplést szerez:
Lapoddal a tiz év fordúlatát
Még sokszor ünnepeld! Isten veled!