Tompa Mihály
PIPÁS KÁNTOR.
Nagy sáskajárásról lesz emlékezetem,
Mely támadott vala távol napkeleten;
Töröknek mondta ezt a jó magyar szája.
Szomorú időknek szomorú nótája!
Sarcoló készségben üle Szolnok alatt
A pogány seregből egy jókora csapat;
Lova a magyar ló abrakját elvette,
Maga meg gazdája kenyerét megette.
A szomszéd helységek valamelyikében
Motoszka támadt a jó kántor fejében,
Hogy a törököket ő bizony megnézi:
Mit, mit nem csinálnak lófarkas vitézi?
Volt kántor uramnak két szép tulajdona:
Nem pállott meg a bor előtte, de soha!
Pipáját mig ivott, csak addig nem szítta;
Pipás kántor, - már a vidék csak ugy hítta.
Egyszer hát kiballag a falu végére.
Onnan lopakodva a bodzásba ére,
Azután meg guggon ment az ér-oldalon...
S egyszer látja: hogy már elég közel vagyon.
Sürü galagonya-bokor volt nem messze,
Ott lesz még egyszer jó, ott nem vesznek eszre!
S benne űlt a kántor két-három perc alatt...
Előtte lóháton cifra török csapat. -
Nézte: mint forgott a sereg ide s tova,
Tüszkölt, ágaskodott nem egynek a lova;
Nézte a sokféle eszközt és szerszámot,
S nagyon kedvére volt minden, amit látott.
S míg ezeken függött két szeme és esze:
Zsebjébe elszökött pipájaért keze;
Megtölté s kiütött reá a revébűl, -
S mind ezt tevé a jó kántor tudta nélkűl.
És lőn nemsokára, hogy a bokor felett,
Mintha égetne ott valaki töreket,
Vagy volna befűtött téglaszín kéménye:
Kékszinű füstoszlop csavargott az égre.
A füst szemébe tűnt a török vezérnek!...
S a kántor látja, hogy felé nagyon néznek!
Nem tudja az okát, csak ugy fűl és fázik...
S akkor veszi észre, hogy hiszen pipázik!!
Azonközben néhány török oda nyargal,
A bokrot szurkálják, veregetik karddal!
A »falu torkából« majd kimegy a lélek...
Végre ráakadnak, - vége van szegénynek!
Mégis csak meghagyták a vezér szavára,
Kinek nagyon tetszett szörnyü pipázása;
'Ne bántsátok - monda - ki így tud pipázni:
Nem lesz azzal szégyen egy szál kardra szállni!'
És kikiáltja ott a falu-végen:
Mikép a kántornak bajvívása lészen!
És ha a törököt a harcban leveri:
A helység adóját husz nap elengedi.
Összefut a hírre a falu népsége,
Százféle beszédnek se hossza, se vége;
Kántor uram pedig epekedik nagyon...
A mennykővel üttet dohányt, pipát agyon.
Lefityeg az orra, mint beteg pulykának,
A bátorító szók semmit sem használnak;
Mondják: vágja agyon, eb lelke pogánya!...
De ő nem szól semmit, csak fejét csóválja.
Végre megesik a népnek szíve rajta,
Szánalommá válik a biztatás hangja;
S a sok sohajtással kiveszik sodrából,
S íme szemlátomást felvidúl magától.
»Sohse sohajtsatok, sohse busúljatok!
Egyszer meg kell halni, természetes dolog!
Hanem amíg élek, illő, hogy jól éljek,
Ugyan hozzatok csak egy kulacs bort, kérlek!«
S amint felvágja a jó bor nyelve csapját:
Vígan félreüti szőretlen kalapját;
Még a rosz pipa is kegyelmet nyer nála, -
»Majd megtanítlak én, lánchordta pogánya...!«
Harmad-napig igy megy a helység házánál
Talpig pipafüstben, torkig borszeszben áll,
S aprítja a pogányt a vitézlő kántor, -
»Fogtam én törököt - monda - egyszer-másszor!«
Azonban ütvén a bajvivás órája,
Tántorgott, reszketett a jó kántor lába;
S látván rettegését, így suttogott a nép:
Sohse látjuk többé pipázni ő kelmét!
De felbátorodott. És most összevágnak,
Nem engedvén kemény tartásban egymásnak;
Most lelket kap s imígy szól vidámon a nép:
Dejszen már egy cseppet se féltsük ő kelmét!
Oda vág az egyik kard hirtelen e szóra:
Mintha csak a mennykő csapása lett volna;
Oda néznek... s nincsen többé fej a pogány...
Vagy mit is beszélek? - a jó kántor nyakán.
Szegény nép elnémul, s csendben haza megyen,
Forgatván elméjét a bús történeten;
A közös megjegyzés is végre ez leve:
- Csak nagyobb pipás volt, mint kardos ő keme! -
