Tompa Mihály

NŐMNEK.[31]

Ezt a könyvet, gyöngéd emlék gyanánt,
Fogadd tőlem, kedves jó Hitvesem!
Rég ideje, hogy e némult koboz
S ajkam szavát nem vehetéd Te sem.

De elfogult, rokonszenvből, ne légy,
Sokat remélve e könyvhöz ne nyúlj!
Nem tartalmaz magas eszméket ez,
S alig leend előtted benne új.

Mind hallád már tőlem, mit itt találsz:
A szent házban, - az is mily rég vala! -
S együtt ha olvasók a Bibliát,
Hol csergedez a lélek itala.
Hallád: réten, ligetben, halmokon,
Mikor virág s halvány lomb nyult felénk,
Ha néztük a csillag-födött eget;
S a bölcsőnél, vagy a sirnál ülénk.

Mégis leírom. - Nálad hadd legyen...
Mert tán előttem nagy, hosszú ut áll
És menni kell... csak az bizonytalan:
Mikor szólítnak ama kapunál,
Hová az élet minden úta visz
S a bujdosó megérkezik hamar,
Korán... s nehéz... de én készen vagyok:
Legyen meg, amit Isten úgy akar!

Örökségül mit hagyjak én reád?!
A szent becsűlet minden vagyonunk;
A drága kincs orcánk derűje volt,
De ah, immár ebben is megfogyunk!
Mégis, - panaszra nyilva ajkaink -
Ne légyünk, oh Hivem! hálátlanok:
Az Istentől sok jót, áldást nyerénk,
S valánk hosszú időn át boldogok.

Én, vagy Te: meg kell egyszer kezdeni,
S az elválás mindig csak bús lehet; -
Multunk fellobbanó emlékinél
Melengesd és derítsd fel lelkedet!
Szép emlékkel még nem szegény a szív,
Bár a jelen keservet nyújt talán;
A gyémánt a nappal magába szítt
Fénytől világol a vak éjszakán.

S a bú is enyhül. - Mely tennap gyötört:
A szenvedés, kész csillapúlni ma;
Segélje az idő orvos-kezét
Foglalkodás, elmélkedés, ima;
Fohászodat bocsásd az égre föl,
Mely annyi sebre enyhet harmatoz
S a lelki béke olajága lész,
Amit hited fehér galambja hoz.

Ha úgy tetszik, hogy minden elveszett,
S már a reménnyel is ha felhagyánk,
Van még, ki hozzánk nyájasan beszél:
A vallás, a mi édes jó anyánk. -
Hiván, ki fáradt s megterhelve van,
Kinek az élet új, új harcot ad:
Igér és nyújt vigaszt, könnyebbülést...
- Ennek keblébe rejtsd bus arcodat!

Tűrj s légy erős, minő Te lenni tudsz,
Ki könnyüvé teszed a nehezet;
Kínom sulyával ez örvény fölött
Mi tart fenn engem? Lelked s kis kezed!
Áldás reá! - De légy tengyámod is,
Tartson fel a hit, bizalom s erély;
Nem léssz magad, - kisér, óv szellemem,
S Isten veled marad: - ne félj, ne félj!

Hajolj meg a változhatlan előtt. -
A bősz vihar, mint óriási bárd,
Ketté szakasztja a dacos fenyőt;
De a meghajló fűszálnak nem árt.
Oh, lesznek még, bár nem zajos, de szép,
A bánatban megszentelt örömid;
S tudod, hogy a köny is, mint a mosoly,
Megszűnik egyszer. - Az élet rövid!

Rövid; de csak e földi élet az,
E fájdalom- s csalódással rakott;
Ne ezt, - amazt tekintsd, lelkem fele,
Mely tiszta fénnyel int felénk amott!
Szerettid már mind ott várunk reád,
S hozzánk felszállnod nem leend nehéz,
Hol hervadást nem lát a koszorú,
Mit Isten a hívek fejére tész.