Tompa Mihály

NAGYJAINK.

Mi voltál mindeddig, szülő honom?
Asztal, mely állt terítve gazdagon;
Áldásaid: bor és kenyér;
Arany pohárban sárga tűzborod,
Kenyered, mint a hó, fehér.

S gazdagságodban Isten megvere,
Mert csak nehány kiváltságos here
Emészté dús áldásidat;
Mig millió koplalva dolgozott,
Kapván csontot s kenyérhajat.

Nagyok! tán az ördög volt veletek,
Hogy tálba nyulni nem engedtetek
A népnek, mely igás barom
Volt a békén; s elhullt, nem tudva, hogy
Kiért? miért? a harcokon.

Apáitok példája vont  talán?
- Járván a néphóhérok nyomdokán -
Ti nem mérkőzhettek velek!
Mint a bősz villám pusztítottak ők,
De legalább fénylettenek!

Igen, fény és dics, melyben jártanak,
Jól rájok illett mint páncél, sisak;
Erőtlen vissza magzatok!
Sisak, páncél, ez ősi hagyomány,
Ronggyal volt tömve rajtatok!

S jött a nagy óra, - s ti nem vesztek el!
Sőt megifjultok a nép ezrivel,
Mert immár elrémültetek,
A csillogó csecsebecsék után
Négykézláb mászva, mint gyerek.

Kértünk: hogy önkezetek rontsa szét
A kiváltságok vén épületét;
Kértünk, de mindig hasztalan!
S jött a földrengés, megingott a ház,
S a rozzant fal ledőlve van!

Az egész erdő számotokra nőtt,
Hiába kértünk egy kis tüzelőt,
Hogy a nép fázik, didereg...
S dördült az ég... s nyájas meleg tüzet
Nekünk a villám gyújta meg!

Hanem hiszen már minden rendbe' van!
Oh nézzetek a népre nyájasan,
Szegény, ez mindent elfeled!
S oly szívesen kiáltja véletek:
Csend, egyetértés, szeretet!