Tompa Mihály

KÉT LEVÉL.

                      I.
ZSUZSÁNNA FLORENTINÁHOZ.
Virágos, május 30, 186*

Kedves Florentinám! Mily jól esik nekem,
A hosszú hallgatást hogy már megtörhetem!
Oh mert sok éve mult, hogy, mint szél a habot,
Egymás kebeléről az élet elkapott.

Tudod: mikép hagyók el az intézetet,
Sok sziv hogy elszorult, sok szem hogy könyezett!
Fogadtuk, hogy holtig hívek, jól maradunk,
S közös lesz egymással örömünk s bánatunk.

Irt is már Nellike, Blanka s a kis Matild,
Sorsát oly melegen s hiven tudatja mind;
Szegény beteg Judit...! szegény megcsalt Teréz!
Egynek egy, másnak más fájdalmas, vagy nehéz.

Én boldog nő vagyok, hálával mondhatom,
Melynek könyje most is megcsordul arcomon;
Vidám, derűlt az ég, - nem látok felleget...
- De várj csak. Elmondok mindent, mindent neked!

Házunk nem nagy, de szép s elég kényelmet ád,
Leveles, illatos lonc futja be falát;
Közel rét és mező, - s bár szűk a láthatár:
Szeretem e helyet, mint fészkét a madár.

Kertünkön át, hol sok s nemes gyümölcs terem,
Patak fut vídoran a tiszta fövenyen;
Partján a méhes áll, hol késő estelig
Lágy zsongás-bongás közt a kas mézzel telik.

Melyre magam fonám a hajlós ágbogat:
Az ismerős lugas hűs árnyékkal fogad;
S oda velem, - mig künn a hőség égető, -
A boldogság csendes, nyájas érzése jő.

Mindjárt a ház körül virágot ápolok,
Kedvenceim: rózsa, viola s liljomok;
Szeretem őket, mint szerette jó anyám,
Kinek szavát most is még mintha hallanám:

Gyermekem! a virág olyan, mint az erény,
Szép az kikeletkor, nyár- s ősznek idején;
Ifju- s aggnak tisztes diszt ád és örömet,
A sírig elkisér, a sírba is követ.

S lásd, én, ki voltam a »hét alvó egyike«,
Megváltozám, s pedig nem hinnéd, mennyire!
Szememből a hajnal első sugárival
Az álom elrepül, s a szép reggel kicsal.

Népes majorságom már szálldos, hí s keres;
Kedves galambjaim, - mind oly szelid, kezes, -
Karomat, mig búzát vetek, vetek nekik,
Köszönve s kérve is gyöngéden csipkedik.

Azután végezem a rendes házi bajt,
Mely édesen izgat, mig erre s arra hajt;
S e kedves baj: sárkány, az a mesebeli,
Hármat lát nőni, ki egy fejét leszeli.

Így telnek napjaim, élményim ilyenek,
Mindenben örömet lelek, mint a gyerek...
Aztán következnek: himzés, könyv s a lapok,
De Istenem, gyakran mily lassan haladok!

S midőn a zongorán átfutnak újjaim,
Bús, szemrehányó hang szólal meg húrjain!
Mert most is bár öröm s élvezet játszanom:
Mégis nem fáj nagyon, ha tán nem játszhatom...

Van szomszéd, ismerős - sok jó, művelt család
Barátsággal fogad s szivből örvend, ha lát;
Mégis, bármint maraszt a szívesség szava:
Ezt súgja valami nékem: haza...! haza...!

S ne csudáld, hogy helyem másutt én nem lelem,
Csak otthon, otthon van világom, életem...!
Minden oly szép s igaz belől e kis körön,
Gondoljam képeit együtt bár, vagy külön!

Mellettem két piciny angyal mosolyg, repes...
Férjem kissé heves, de jó, müvelt, nemes;
Ő hűn szeret, vezet: - s beléfogózva én:
Nyugton s vígan megyek az élet mezején.

És tőlem óra, nap elmúlik szaporán,
Elébb, hogy elmémben megjegyzném s felrovám;
Egyedűl azt tudom, hogy volt és elrepűlt,
S nem hozott bánatost, nem hagyott keserűt.

Ifjú ábrándimon gyakorta nevetek!
Most a szép föld... s nem a magasló fellegek...
Az ág fennáll, mig csak virággal van teli,
S lehajlik, ha édes gyümölcsét érleli.

De oh én csevegő! most vészem észre csak:
Mily hosszú e levél s mikép megkínzalak!
Ám boszuld meg magad: - mert megboszulhatod, -
Legyen kétannyi, mint levelem, válaszod!

Vagy inkább jőjj magad, kedves Florentinám!
Az évszak oly kies, az ég s föld oly vidám...
Tedd boldogabbá még, ki távol és közel
Téged teljes szivből szeret, csókol s ölel...!

                      II.
FLORENTINA ZSUZSANNÁHOZ.
Villámos, őszhó végnapján 186*

Édes Zsuzsi! Már-már feledém leveled
- Mert a mélyelműség elszórt s könnyen feled, -
Azonban rendezvén ma íróasztalom:
Reá akadtam s így megválaszolhatom.

Irigyleni semmit nem szoktam senkitől,
Te vagy csak, magadra iríggyé aki től.
Te, kit csudás végzet kegyel s hord tenyerén,
Elégűlt sziv! hisz ez ábrándkép, tünemény...!

Oh, hát mi itt alant szerencséssé teszen:
Langyos, polgárias, köznapi érzelem!
S ki fényes átokúl merész vágyat nyere,
Küzd s meghal, - számára nincs itt egyéb csere.

Lásd, az én életem izgatott, keserű,
Szaggatja májamat egy éhes keselyű;
A cél nagy és merész! - s bár szól egy hang: remélj!
Mégis gyakran vagyok meghasonlott kedély.

S ha a földet s eget ostromlám hasztalan:
A költészet karja közé vetem magam...
S enyhülök, ha élet, világ s társadalom
Ellen haragomat abban kionthatom.

Igaz: nagy tért nyertünk pár rövid év alatt,
- Bár még nem rontánk le sok gyűlölt közfalat, -
S a nőnemnek, amely futvást halad vele,
Mindent meghoz lassan a kor jó szelleme.

Kegyelmed, asszonyom, voltak a nagymamák:
Anyáinknak már a tekintetest adák;
S mi széltiben vagyunk nagyságos asszonyok...
(De hát később, midőn minden cím elfogyott...?!)

Im az irodalom! Azzal féltékenyen
Egyedáruskodott az önző férfinem,
Körűlte kétszeres futó árkot vona,
S igy lőn hír, dicsőség az ő tulajdona.

Hanem megostromlá sok bátor Amazon,
Nyitvák a sorompók, s most ki s be szabadon...!
Eldob tűt és guzsalyt, s ide gyűl valahány
»Szellemdús hölgy« vagyon és »lelkes honleány«.

Album, naptár, hír- és divatlap egyaránt
Szolgálnak toborzó és táborhely gyanánt;
A szerkesztő urak, e fehér négerek,
Szolgálják s őrzik a páratlan sereget.

Körűlte! mig el nem pusztúl egymásután
A férfi-iró, ez utolsó mohikán!
Semmit se tesz, hogy a kritika még huhog,
Kihullt kezéből a mindenható sulyok.

S ime, mint von s hódit a szellem ereje:
Szobaleányom is írónővé leve...
Rébuszt csinál; - a sakk-talányt megfejti mind
Igy nevet s jutalmat nyer lóugrás szerint.

De a verset, lyrát megtiltottam neki,
Azt irok én; - őtet a próza illeti;
Vidéki színügy, vagy levél s más függelék,
Hasonló állású személyeknek elég.

Különben, használom a szerkesztés körűl,
Ha majd a »Hölgyderü« világ elé kerül;
Iránylap lesz. - Hangja: mint villámcsattanás,
Jelszava: jogegység, vagy végelszakadás!

Itt hát mégis nyerénk, tagadni nem lehet,
De ép olyan fontos kérdés a viselet;
Hah! a csúf-nem ugyan ajkába harapott,
Hogy elvettük végre tőle a kalapot!

Közös már szür, mellény, pitykés dolmány s egyéb,
Oh, az egyenlőség gyorsan előbbre lép!
Ki most az utcán a másik után megyen:
Fiú, vagy lány amaz? nem tudja hirtelen.

Részünkre minden perc több-több előnyt csikar;
A pórias csókot száműzi a szivar...
Sok előitélet elmúlik és kivesz...
A házas életben sincsen már annyi fesz...

Mindezért küzdök én, mint egy nődalia,
Mégis mint ver, sebez a rágalom nyila!
De semmi nem képes megtántorítani...
Vádló s vád nyomorult, kicsinyes, köznapi!

Szememre hányják a közlelkek, hogy a ház
Engem mint asszonyát, nem dicsér, de gyaláz;
Hogy nincs itt szorgalom, rend, nincs jóllét, se csín,
Egymásnak láb alatt van benne nagy s kicsiny;

Hogy aprós gyermekim vásottak, szennyesek,
Ahány, annyifelé hányódik, tévelyeg;
Este a konyhában s a kertben alszik el,
S gondot rájok csupán a jó Isten visel...

De kérdem én, hogy e magas tulajdonok,
E fényes égi láng, mely keblemen lobog,
Azért advák-e, hogy nagycélu életem
Mint dajka s kulcsárné kelljen eltöltenem!?

Ah, mily nép s felfogás! de legfőbb kínom az:
Hogy ez az ember  is örök zsémb és panasz...
Úr, gondoljon rá, ha hiány van ott, vagy itt,
S ne rontsa lelkemnek szent kínu gondjait!

De ő szellemszegény, nem fogja fel becsem...
- Reám nem is volna méltó egy férfi sem!
Heves, komor s gyakran elzárkozik magán...
Gyanúm, hogy ő iszik s játékos is talán.

Bár csel, bün, gúny vigyorg reám mindenfelől:
Megyek az úton, mit nagy missióm jelöl;
Azon más semmi, csak halálom lenne gát!
Hanem már késő van... virad... jó éjszakát...!