MagyarÍrók.hu
MagyarÍrók.hu

Tompa Mihály

KERTÉSZLEÁNY.

Fejlő virágait,
Napkeltekor, nap alkonyán
Hű gonddal öntözé
Csergő patakbul a leány.

Rózsái díszlenek,
Élet mosolyg virágirúl;
S a lány arcúlatán
A legszebb rózsapár virúl.

Elmúlik a tavasz,
Forró nap járja az eget;
Ujító csepp után
Sok hervatag virág eped.

S eljő a hű leány,
Szép arca, mint a hó, fehér,
Bágyadt virágitól
Az ismerős csermelyhez ér.

S eltűnt a csörgeteg...!
Helyén forró, halvány homok;
A part is szintelen...
- Kertészleány úgy mosolyog!

Hideg az a mosoly...!
Esthajnal-fény a fellegen;
A halvány arc beszél,
S a szívben a bús sejtelem.

Még egy hő nap foly el,
S jövén az est: borúl az ég,
Éled halom, mező
A hűs csepptől, mit szomjazék.

És a virágsereg
Mosolygva ég felé tekint,
Cseregve jön, szalad
Az enyhadó patak megint.

De kiterítve már,
S alszik a szép kertészlány,
Kedves virágiból
Koszorú van a homlokán.


A »Kertészleány« szövege első megjelenésekor ez volt:

Fejlő virágait,
Napkeltekor s nap alkonyán,
Hű gonddal öntözé
Csergő patakból a leány.

És ők feldiszlenek,
Nyilt kelyhökön foly illatár,
De a leányka szép
Arcán a legszebb rózsapár.

Igy elfut a tavasz,
Az ég-király magasbra hág;
Újító víz után
Epedve hervad a virág.

S eljő a hű leány, -
Szép arca oly sápadt-fehér -
Bágyadt virágitól
Az ösmerős patakhoz ér.

De ah csalárd remény!
Felitta azt a nyár heve,
Zöld partja színtelen
Felégetett kopár leve.

Nem szól, csak egy szelid
Mosoly vonúl az ajkakon,
Mint alkonyatkor a
Búcsú-sugár a hegyfokon.

Az ellankadt virág
Gyászos sejtést idéz elé;
De a beteg leány
Bizton tekint az ég felé.

Míg kétszer éj leszen,
S derűl reá fel a korány:
Szomjú virágival
Haldoklik a szelid leány.

És amint harmadik
Nap éje jön: borul az ég,
Ujúl az éltető
Esőt szomjúhozott vidék.

S im a virágsereg
Mosolygva ég felé tekint;
Cseregve jön s szalad
Az enyhadó patak megint.

De alszik a leány,
S a gyászfüzér virágibul
Egy árva rózsaszál
Az ápoló keblére hull.