Tompa Mihály

FÖRDŐBEN.

Az erdő útain
Járkálok egyedűl;
Szememben a könyű
Váratlan egybegyűl.
A hullt szirmot, mit a
Multban felszedeget,
Lábamhoz hinti a
Játszó emlékezet.

Minden mint egykoron:
Táj, lomb, virág... de nem!...
Akkor kezed fogám,
Most nem vagy itt velem!
Nincs a varázs, mely a
Zöld fák árnyába vont,
S fénnyel boríta be
Romot, csermelyt s pagonyt.

Nézem, hová drága
Neved véstem vala:
Kiforrta, elveszté
A bükknek oldala;
De szívem, bár sebe
Lassúdan béhegedt,
Örökre megtartja
Imádott képedet!